Így írtak ők

Seelensplitter•  2019. február 9. 21:45

Buszon

Nyomorgunk egy teli,
Csütörtök reggeli
Járművön.
Ne fűtsön!
Lábfejemen két másik,
S bambán képembe ásít
Egy szemtelenül pimasz
Iskolás kamasz.
Csukd már be a szádat!
- Állat! -
Lök meg egy teltebb hölgy.
György!
Erre nem volt válsz.
Ha akarsz, leszállhatsz.
De csak állt ott,
Alig látott
És szomszédját jól gyomron vágta.
- Na, de kérem! A táskája! -
Az forog, mint a ringlispil,
S ezzel, ahány utast csak bír,
Az ülésekhez nyom.
- Idióta barom! -
Bősz hanggal, nagy erővel
Kezében egy esernyővel
Fejbe vág a bal kezével,
Nem fogja fel ép eszével,
Kiüti egy asszony fogát,
Az egy háti babot fog át,
A protézisén taposnak,
Ám nem örül a balosnak
Az, akit a görbe bottal,
És mellé egy-két jó szóval
Úgy tarkón vág, lendületbül,
Hogy az egyből ki is terül.
A buszozás nem jó üzlet,
A kocsiban szörnyű bűz lett,
Mert egy gátlástalan állat
Most eresztett el néhányat.
A bélgáz kínzó szagától,
Elalélva önmagától,
A most jövő megállóban
Pont, mint egy tolvaj, megpattan.
Kezéhez semmi nem ragad,
De a bűze itt marad.
És, mint bármely Ikaruson,
Fogy a levegő a buszon.
Kezdték érezni némelyek,
Hogy a gyomruk émelyeg,
Ám láss csodát, a Sors kegyes,
Arcomat igen kellemes,
Puha párna veszi körül,
Bár ennek a lány nem örül,
Hisz az ő keblei,
És, habár mennyei
Mindaz, amit épp érzek,
Úgy kérek
Elnézést, meglöktek mások,
Gyorsabb volt és orrba vágott.
Fentről, Oh, égi áldomás
Üvölt egy hang: VÉGÁLLOMÁS!

Andornaktálya, 2013. 02. 09.


Eredeti mű:

Romhányi József

Villamoson

Utazunk egy zsúfolt
villamosnak csúfolt
szekéren.
- De kérem!
ön lábamon ácsorog
s kalapjáról rácsorog
az eső a vállamra
s a sálamra!
Vegyen egy új sálat!
- Állat! -
Mondja a másik úr.
Durr!
Pofon volt a válasz.
- Na ettől szétmállasz! -
De nem mállott.
Talpra állott.
S az illetőt hasba rúgta:
- A pofonért itt a nyugta! -
Az meginog és megszédül
s leül, hol már a szomszéd ül.
Felbődül a szomszéd:
- Most meg engem nyom szét! -
Vad haraggal és erővel
fejbe vágja esernyővel.
Kezében a fél ernyője,
másik fele meg elnyőve.
Kiveri az asszony fogát,
ki egy kosár tojást fog át.
Az csak éppen egyet sikolt,
mint egy gyermek feltapsikolt.
Nem nézi a bűnös ki volt,
tojást kap ki a kosárbul
s a kopasz úr feje sárgul.
De csaló a tojásüzlet!
A kocsiban szörnyű bűz lett.
Vigaszt nyer az asszony, ráfér:
nem volt kár azért a zápért,
az igazság nyert befolyást:
egy zápfogért egy záptojást.
A kopasznál, - meghökkentő, -
se rongydarab, se zsebkendő.
S mer' a haj nem vetett gátat,
elérte a lé a hátat.
És mint minden ilyen helyre,
legyek szálltak rá a fejre.
Már érezték némelyek,
hogy a gyomruk émelyeg.
De elsőnek, - a sors bosszul, -
épp a bősz úr lett most rosszul.
Megszédült. Na! Most lefekszel!
Ám egy végső, hős reflexszel
behúzta a féket.
A fejemmel léket
ütöttem az ablakon
s vakon,
mint katona, ha egy házba beront,
elfoglaltam ájultan a peront.
Órák múltán tértem észhez.
Mi közöm volt az egészhez?



Seelensplitter•  2019. február 6. 22:45

Szívem választottjának

Szívem választottjának az ajtóm bármikor nyitva áll,
De sose feledd,
Ha ágyamra fekszel, meglehet, sírni kezd a vén bonellrugó.

Jégbe hűlt pezsgővel dermesztem vágyaid,
Bájos mosolyodat emlékként őrzöm,
Itt az idő mindazt megtenni,
Mi lelkedben e perctől örök nyomot hagyott.

Nagy gond a gond, ezért is mondom,
ha nem bírod, újra frissülést hozok lelkednek,
Megkérlek, vedd le a cipődet azért,
Vágyaid hófehér lapját szennyeznéd velem, igaz, te kis hamis?,
Ha nem, akkor tévedtem. Szemeid tüzébe belehalok.

Szívem választottjának az ajtóm bármikor nyitva áll,
De sose feledd,
Szörnyen fájna, ha azután többé nem keresnél.

(Andornaktálya, 2013. 02. 06.)


Eredeti mű:

József Attila
Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

(1926. április)




Seelensplitter•  2017. július 18. 22:04

Mosoly szívemben

Miért ne tennék meg mindent, amit lehet,
amihez nem kell külön engedély;
élni még, s megragadni a lényeget.
Mégis ellöksz magadtól, halk szavad kemény,
bár néha elképzeled a jövőt,
hogy kettőnké lesz egy régi parasztház.
A bágyadt Hold sűrű lepelként von ködöt
és mindkettőnk álmával paroláz’.
Azt hiszem, ideje megosztanom most veled,
miért is jó az nekem, hogyha gondolkozom,
puha ajkad érzem kitárt szívem felett.
Néhány szó mit sem ér. Mire kitárulkozom,
az elejét réges rég elfelejtem,
mert hisz’ bőven akadna mondanivaló.
De félek, nem hat meg, így el sem kezdem,
kezemben vörösbor, a másikban dugó.
Csalódva suttogod, hogy te nem így akartad,-
két korty van még. Én többé nem remélek,
ajkadon halk ének zeng, egy jól ismert darab,
csak hallgatom és elmerengve nézlek,
várom, mikor jön el végre az én időm.
Kitéped az üveget kezemből: „Elég már!”
Hát mégis eljöttél! Erről álmodtam, midőn
elmondtam, hogy szívem csak a tiédre vár.
Szemeid tündöklő parazsa meg-megéget,
szíven szúr, majd visszatér homlokomra
és mikor gyengéden átölelnélek,
magadhoz húzol. Nem vagy már goromba,
s csók csattan. Még csak szép szemed sem rebben.
Kezed kezembe hull, alszik a nagyvilág,
s együtt alszom veled, te, legszebb virág.
Most már tisztán látom, hogy tűnik a sok
fájó kép. Görbülő vonal:
                                               Mosoly szívemben.



Eredeti mű:
Dr. Radnóti Miklós - Tétova óda


Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                           hűs tenyeredben.

 

1943. május 26.

 

Seelensplitter•  2017. július 17. 19:12

Szemeid tüze

Ölembe húzlak, s játszom mérgeddel,
Szemeid tüze az, mi nekem kell.
Ily lángok nem égtek eddig talán,
Üvölts rám, ha rossz, amit megteszünk,
Vad szenvedélyen, félek, elveszünk,
Bánat ül a szerelem italán.
De ne félj, csak hajtsd ölembe fejed
S blúzon át csodálom majd kebledet.
Az idő persze egyre csak halad,
Szívemben ül minden édes szavad.
Két szemed tüze égetve perzsel,
Még akkor is, mikor a Nap felkel.
Égessen szénné szemeid tüze:
Megállt az idő. Beragadt pora,
Az örökkévalóság mámora,
Lassan kifakad szerelmünk rügye.
Tüzes pokol pusztító parazsa
Perzsel, míg egy új kor szebb tavasza
Eléri, hisz tudja, azt akarom,
Csókod legyen éltető italom.
megöl a vágy. Tűzben ég szép szemed.
Add át magad. Add át mindenedet!

(Andornaktálya, 2014. 03. 18.)

Eredeti mű:


Ady Endre
A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.


Seelensplitter•  2017. július 16. 21:42

Annak írván, akit szeretett

Én nem irigyeltem a gazdagokat,
Szegény voltam, és maradok.
Aki engem keres, és mégsem talál
Meg: „Magamon kívül vagyok!”
Elfeledett emlék már tán, aki
Szívemnek voltál mámora;
Lelkemet adtam néked, rózsatőn
Nyílik szerelmem záloga.

Én, ki mindig veszt, leülök mögé,
Ölembe téve karomat:
Én oly rút és te oly szép vagy! De már
Éjjel ismét megálmodlak…
Még én is… Hiszen oly régóta vár
Álmomban látott szellemed,
Most láthatod szívem vad örömét,
A szívét, mely téged szeret.

Egy őszi éjjel a domboldalon
Titokban nézlek, merre mész,
Féltékeny lettem és emészt a vágy,
Más karjában miért nem félsz?
Válaszolj kérlek, suttogd meg nekem,
Jól tudom, hogy ez nyílt titok.
„Ki szeret, azt szeretik,” És engem?
Örökre magam maradok?

Mézédes csók az éj leple alatt…
Vágy, mit felemészt a hajnal,
Bármit megtennék újra a ködért,
Amely a talpaink alatt
Duzzadt merészen. Vágytam, hogy enyém
Légy, de a szekér elszaladt:
Mélybe zuhantam,  s semmim sem maradt,
Tán meg sem érem a tavaszt!...

(2014. október  23.)


Eredeti mű:
Vajda János - Annak sírján, kit ő szeretett

Ki nem irigyeltem királyokat,
Irigyed voltam, jó halott.
Kit egyre csalt az élet, a halál
Nekem elégtételt adott.
Régen por és árnyék vagy már, aki
Szeretve voltál általa;
Koporsód nyílt mneg épen, amidőn
Nyílt volna mennyed ajtaja.

S én, mint győztes, ellene fölé,
Sírodra téve lábomat:
Én élek, és te halva vagy! sivár
Diadalom e gondolat...
És mégis... hogyha tán szivembe lát
Köröttem lengő szellemed,
És látod benn a kétely ördögét,
Mely gúnyosan vigyorg, nevet:

Úgy szánakozol e diadalon!
Míg bujtogat a gyáva ész,
Szivemben őrjöng ádáz bosszuvágy,
Kétségbeesvén, hogy nem élsz!
Oh, szólj, felelj, oszlasd el kételyem!
Sirodba zárva a titok.
"Ki hallgat, az megegyezik"... De nem!
Hiszen nem szólhat a halott!

Ó, por, hamu e koporsó alatt...
Szél, mely suhansz e hamuval,
Fű a holt ajkból, ha az összeért
Az ő legédesb ajkival:
Im, itt egy ifju élet, az enyém!
Ha elcserélhetnők a sort:
Éledjetek föl, s legyek én a por,
Mit a mohó szél messze hord!...

(1857)

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom