Így írtak ők

Seelensplitter•  2017. július 16. 21:42

Annak írván, akit szeretett

Én nem irigyeltem a gazdagokat,
Szegény voltam, és maradok.
Aki engem keres, és mégsem talál
Meg: „Magamon kívül vagyok!”
Elfeledett emlék már tán, aki
Szívemnek voltál mámora;
Lelkemet adtam néked, rózsatőn
Nyílik szerelmem záloga.

Én, ki mindig veszt, leülök mögé,
Ölembe téve karomat:
Én oly rút és te oly szép vagy! De már
Éjjel ismét megálmodlak…
Még én is… Hiszen oly régóta vár
Álmomban látott szellemed,
Most láthatod szívem vad örömét,
A szívét, mely téged szeret.

Egy őszi éjjel a domboldalon
Titokban nézlek, merre mész,
Féltékeny lettem és emészt a vágy,
Más karjában miért nem félsz?
Válaszolj kérlek, suttogd meg nekem,
Jól tudom, hogy ez nyílt titok.
„Ki szeret, azt szeretik,” És engem?
Örökre magam maradok?

Mézédes csók az éj leple alatt…
Vágy, mit felemészt a hajnal,
Bármit megtennék újra a ködért,
Amely a talpaink alatt
Duzzadt merészen. Vágytam, hogy enyém
Légy, de a szekér elszaladt:
Mélybe zuhantam,  s semmim sem maradt,
Tán meg sem érem a tavaszt!...

(2014. október  23.)


Eredeti mű:
Vajda János - Annak sírján, kit ő szeretett

Ki nem irigyeltem királyokat,
Irigyed voltam, jó halott.
Kit egyre csalt az élet, a halál
Nekem elégtételt adott.
Régen por és árnyék vagy már, aki
Szeretve voltál általa;
Koporsód nyílt mneg épen, amidőn
Nyílt volna mennyed ajtaja.

S én, mint győztes, ellene fölé,
Sírodra téve lábomat:
Én élek, és te halva vagy! sivár
Diadalom e gondolat...
És mégis... hogyha tán szivembe lát
Köröttem lengő szellemed,
És látod benn a kétely ördögét,
Mely gúnyosan vigyorg, nevet:

Úgy szánakozol e diadalon!
Míg bujtogat a gyáva ész,
Szivemben őrjöng ádáz bosszuvágy,
Kétségbeesvén, hogy nem élsz!
Oh, szólj, felelj, oszlasd el kételyem!
Sirodba zárva a titok.
"Ki hallgat, az megegyezik"... De nem!
Hiszen nem szólhat a halott!

Ó, por, hamu e koporsó alatt...
Szél, mely suhansz e hamuval,
Fű a holt ajkból, ha az összeért
Az ő legédesb ajkival:
Im, itt egy ifju élet, az enyém!
Ha elcserélhetnők a sort:
Éledjetek föl, s legyek én a por,
Mit a mohó szél messze hord!...

(1857)

Seelensplitter•  2017. május 8. 10:17

Fagyi délután

Egy nyalatnyi puncs a földre esett,
Az ostyatölcsér széle is letört.
Fagylaltoztunk - míg ránk esteledett, -
Megálltunk minden fagyizó előtt.
Láttam, citromra étcsokit öntetsz,
Hogy miként szereted, én rád hagyom...
Tűz a Nap, és félek, túl késő lesz,
Ott az édes olvadék ajkadon.

Okos voltam, akárcsak Tóbiás,
A fagylalt lett legújabb kenyerem.
Én megettem annyit, mint senki más:
Már a tizedik gombócot nyelem.
És lassan ránk köszönt a pirkadat.
Ha nem kéred, még megeszem a tied.
Fülemben hallom aggódó hangodat:
"Hogy neked adom, azt te rosszul hiszed!"

Másnap reggel a fagyi visszanyalt.
Hogy jobb kedvre deríts, Jawa-motorod,
Mint versenyló, alattunk úgy szaladt.
Kezelni kezdtek aggódó orvosok:
Hisz tíz gombócnál meg nem álltam,
Mit tehetnék? Ennyire szeretem
Édes ízét érezni a számban...
A sors most mégis kegyetlen velem!

Vágyak miatt orvosra utalva,
Csak, mert valaki fagylaltot evett:
Én, a jeges desszert vezeklő rabja,
Ki, mit gyomra bírt, épp annyit evett:
Most tetteim okán kórházban fekszem,
Teám édes, levesem sótalan...
Ádáz harc dúl, hajh! Az dúl most belemben,
Úgy történik, amint az írva van.

WC-n ülve, heves vihar után
Csendben várok bűzölgő székemen,
De fagyit fogok enni délután.
Lassan nyalva és szenvedélyesen,
Kerülve az orvosi segítséget,
Hatalmas fák árnyas lombja alatt,
Amíg az égből nagy, hideg vízcseppek
Kócos hajamra rá nem hullanak...

Szeged. 2015. május 08.

Eredeti mű:

Vajda János:
Harminc év után


Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mivel emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom ujra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett -
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...


Seelensplitter•  2016. február 27. 21:53

Egy démoni este

Jöjj, átvirrasztott éjszaka!
Azt mondják, a kocka most fordul.
Az év ötödik évszaka,
de a megtelt pohár túlcsordul:
míg a gond-patak folydogál,
s te azt hiszed, hogy nem lesz vétek,
hát megtennéd. De mégis áll
a nép. Saját vesztébe lépked.
…Mondd, te kipróbáltad-e már,
porcukor kiontott vérre,
amit felfogsz egy ónpohár
szürke, kopott, jeges kelyhébe?
S nézted-e: a vörös lé
mily elegánsan, néma csendben
rántja a mélybe, lefelé
a port, s, hogy nem dermed meg menten?
Mondják, vad, kit a vér szaga
enni hív, önmagát feledve,
A vér szava, az éjszaka,
bejutva izomba, erekbe,
hisz, ki vagyok, én is így lettem,
nyelném életed italát,
és ismét elhagyván a testem
látnám a Pokol kapuját.

Szeged, 2016. 02. 26.



Eredeti mű:

Dsida Jenő – A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
reves fák nyirka folydogál,
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
…Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

Seelensplitter•  2016. február 17. 11:03

A múzsa éneke

Hajnalban, ahogy az ágyon feküdtem,
szép Múzsám hangját véltem hallani,
tisztán, de mégis tompa-recsegősen,
mert a ’tube így tudja lejátszani.
Nyitott ablak mögé zárt arany hangnak;
amilyen csak egy angyalnak lehet:
jeges szívemben új parazsak gyúlnak.
„Költő vagy, csupa szeretet…”

Nem néz rám a kedves, nem úgy kedvel, hát
lesem, hogy ujja gitárhúrt pendít.
Két tiszta akkord közt elkésett váltást,
rejtett mosolyban ott a „Már megint”.
A legszebb arcon résnyire nyíló száj
tiszta hangját fülembe engedem,
miközben elragad magával a vágy,
s átadom neki szellemem.

De más is meglátta e tündéri lényt,
s hangjától más is térdére rogyott,
lelkébe zárta már a pusztító fényt,
melytől a magány fala leomolt.
Én már nem tudom. Nem ismerek mást, csak
a magányt, és bár szeretlek belül,
nem ismerlek, csak tudom, hogy angyal vagy,
boldog, s nem vagy már egyedül!

Angyal vagy… Tán az, vagy lehet-e más ok
e csodára, s ki lát lelked mögé?
Bár különböznek lelkek és szokások,
a magány marad szürke falaké.
A költőnek, látod, erre sem tellett,
árnyékba bújna, ám Hold udvara,
amely sötétbe zár, miközben felfed,
mint macskaszem, úgy izzana.

Mert dobognak és zokognak a szívek,
saját zárkámban így lettem fogoly.
Csinos Angyal ő, a színpadon, főleg…
mint kertben bimbózó virágbokor.
Épp nyílni készülő rózsa a Múzsa:
és, ha „Költő vagy, csupa szeretet…”
A kérdésre válaszom eképp’ szólna:
Még nem ettem legyeket.


Eredeti mű:
Babits Mihály - A kedves arcképe

Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak;
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és lobogtak
s lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők irigy karja fűzi egymást,
hogy száműzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mint ahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örök fényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!

Ismerlek?… Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed
miközben világítana.

De dalolnak és lobognak a színek
lángként, mely kohó nyitjában fogoly.
Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg…
mint ablakon túl kinyílt tűzbokor.
Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:
óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!
Micsoda csókra vár, micsoda szókra,
szétvetni a keretet!

Seelensplitter•  2015. december 5. 09:56

A szárnyaszegett madár

Szabad lelkem  egy ketrec rozsdás
vasrácsai,
Oh, jaj, bezárták. Szívem vágyai
elnémítva. Reménytelen szabadság!

Segít a dolgon egy erős csőr.
Mint rézmozsár,
ha dolgozik, cincog a vas, habár
megkopik csőröm és a húsomba vág!

Úgy hív engem fent a fényes,
Kell énnekem!
Némává halkult vidám énekem.
Csábít a zöld! Én, a szárnyszegett madár,

Kinek nyomor a börtön-élet,
s konklúzió:
bár van köles, zab és napraforgó,
ha egy szűk kalitka rácsa a határ,

Az embernek ennyire kellek,
s valamit vár,
ha itt élnem és pusztulnom muszáj,
mihelyt szabad leszek, repülök Hozzád.

Szabad hazám, halld most meg
halk dalomat!
Az ember, énekemre, hajnalban riad:
Fájó dalaim ketrecemhez vonzzák.


Eredeti mű:

Babits Mihály
Csak a tilos szabad már...

Átfontak a mindennap ólmos
istrángjai.
Óh jaj! e sok muszáj közt rángani,
mint a gép karja kerekek között ráng!

Más az én dolgom! Jere, szökjünk
aranykopár
csillag alá, a messze hegyre - bár
százegy szakadt szíj fáj és visszacsap ránk!

Tilosokba kell menni, édes!
Hajts, életem!
Mert a »szabad« már nem szabad nekem.
Különös böjt! csak a tilos szabad már.

Nekem züllés e jámbor-élet
s korrupció:
akkor kezdek majd lenni újra jó,
amikor a Törvény ujjal mutat rám.

Mindig azt tettem, ami kellett
s valami vár,
csöpp muszájoknál égetőbb muszáj,
amit feledtem, mint az álmok rosszát.

Oldd meg, Atyám, ereszd el ördög-
kopóidat!
Ördög, eb, vágy, bűn, riadó szimat:
csak ilyen falka vihet már Tehozzád!