Így írtak ők

Seelensplitter•  2015. augusztus 29. 18:29

Maradok...

Bizonytalan jövőmet még nem látom,
Keresem, de nem találom a párom.

Emberek voltak, de ma már csak gépek,
És azt gondolják, zöldséget beszélek.

Vadászgép köröz felettem nagy zajjal,
Ifjú hazafi, füle mögött vajjal.

Külső hatalmak életekre törnek,
Éhezők sírján halotti tort ülnek.

Bevallom, régen sok mindentől féltem,
Harminc éven át rettegésben éltem.

Most pedig, mintha semmi gond sem volna,
Holott bármikor robbanhat a bomba.

Tervezem jövőmet, csábít az álom,
Hisz itt élek, e nyomorult világon.

Szeged, 2015. augusztus 27.


Eredeti mű:

Juhász Gyula
Rab vagyok…

     

Hadifogoly vagyok e nagy világon,
Hiába várom a szabadulásom.

Idegen arcok néznek, mint a kémek,
Mikor virággal és fűvel beszélek.

Idegen ajkak zúgnak durva zajjal,
Ha hallgatom, hogy halkan zeng a hajnal.

Idegen öklök életemre ütnek
És eltörnék, ha bírnák, hegedűmet.

De az szívemben sír oly tiszta mélyen,
Mint a zsolozsma szent karácsonyéjen.

És úgy ujjong, mint gyermek, föl a holdra,
Mely újult fényben áll, bús égi pompa.

És én felejtem és én áldva áldom
Hadifogságom e kemény világon.


Seelensplitter•  2015. augusztus 13. 18:15

Éber álom

A Holdnak sötét oldalán
üveghegyek mögött,
hol angyalok fürödnek tán,
s meleg víz gőzölög.

Kitárul elém e világ,
jöjj, kedvesem, mesélj,
súgd a tündérek titkait,
s fogd meg párod kezét.

Füst marta szemem épp úgy fáj,
mint összetört üveg
szilánkjába, ha roskadok,
bennem gyújtott tüzek

szülik újjá, ki Istent ölt-
éber az álom is
s tudja, milyen gyenge. Olyan
gyermeteg és hisztis…

Sötét az éj. Most Holdtalan,
s a jeges szél morog:
„csak egy ágra fagyott madár
lettem, és maradok,

egy kismadár, ha voltam is,
a fagy lett temetőm,
s lelkem elreppent rég oda,
szíve várt epedőn.

Férgek falják fel majd agyam,
kiolvad a világ-
Elfogy életünk, s kifolyik
lelkünkből  Holdvilág.”

Szeged, 2015. augusztus 11.


Eredeti mű:

Zelk Zoltán
Hajnali vándor

A hegyek rozsdás oldalán
kék hajnal gőzölög,
leszáll, majd megpihen egy fán
s himbál két ág között.

Kinyílt az Ég, mint egy virág,
amely, ha jő az éj,
védőn becsukja szirmait
s csak reggel nyitja szét.

Szemét dörzsöli már a táj,
ébrednek fák, füvek,
sikongnak folyók, patakok,
mint a széttört üveg.

Egyetlen zsongás most a Föld –
ébred a vándor is
s nézi, hegyek mögött hogyan
tűnik el április....

Nézi tűnődve, hosszasan,
s maga elé morog:
„mint tört gally hullanak el a
szárnyatlan hónapok,

mint tört gally hull le rólam is
egykori szeretőm
s lehull a városok pora
vándorról a mezőn.

Elhull hajam is és fogam,
mely éve vackort rág –
kopik életünk s elkopik
köröttünk a világ.”

Népszava, 1934. április 29.





Seelensplitter•  2015. július 25. 16:27

Kő, víz, köd

Rég ismert vágy ez, rohan az idő.
El nem csókolt csókból szült rémítő
vágyálom, mely után még kapkodom --
Lehet, utolsó köreim futom:
mert nincs apám, hiába szólt anyám,
hogy így semmi nem lesz belőlem talán.
Kormos hajnal és magányos est után
állok és nézek magamra bután.
Kő, víz, köd.

Mintha hittel, őszintén vallanám,
az éj gyermeke vagyok és hazám
atyja ujjával gúnyosan mutat
egy járhatatlan, veszélyes utat.
Hisz a hatalom rég elvette eszét,
ajkát zavaros szónoki beszéd
hagyja el, közben tördeli kezét.
Szegények vére fröccsen szerteszét.
Kő, víz, köd.

Korgó gyomromra almát rágtam és
beindult a jótékony emésztés.
Nem kell más, csak józan paraszti ész,
magam megismerni mégis oly nehéz.
Csak egy alma. Nem volt más ételem,
így pergett le előttem életem.
Megszülettem, így nem lehet végtelen --
Magányos vagyok. Naiv, védtelen.
Kő, víz, köd.

A tarka réten egy vadnyúl szalad,
én négy fal közt fekszem, magam alatt.
Álmodj magas fákról: mindegyiken
igazi, magyar pálinka terem:
Üveg a fán, szívgyógyszerrel tele,
Nem esik jól, de mégis ide vele.
Vedelek, akár egy szomjas teve,
oldja bánatom a gyümölcsök leve.
Kő, víz, köd.

Fájó magányban telik életem,
imára még sem kulcsolom kezem.
De eljön a nap –esküszöm reá --
nem süllyedek béka-ülep alá.
Két karomon látni az ereket,
mikor lapátnyél töri kezemet.
Nem érlek el, hiába tervezek
boldog életet leélni veled.
Kő, víz, köd.

Fiatal vagyok, de unom a melót,
nyernék a lottón ötszázmilliót:
Erre nem építhetem a jövőt.
Magányosan egy kirakat előtt.
Halottnak csók, pogánynak szentmise,
csak pénz legyen, nem számít semmi se’.
Taposómalom életem kereke,
néha megállnék, kiszállnék belőle.
Kő, víz, köd.

Egyszer volt, így kezdődik a mese,
kis királylánynak paraszt kedvese
most már tudom, csak a mesében lett,
többet ér üres szavaknál a tett.
Lelkemet vágyaimnak átadom,
csókod íze ül jeges ajkamon.
De, hogy lelkemből eltűnj, azt nem hagyom,
ha beléd halok, azt is vállalom.
Kő, víz, köd.

Szeged, 2015. július 24.


Eredeti mű:

Weöres Sándor
Fű, fa, füst


Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton --
Ekképp mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a hold kezemnél ült az almafán,
az "ee-ee" és "papa-mama" után
az első, amit kimondott a szám:
"fű, fa, füst".

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd
mitől országok esnek szerteszét
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
"Ffü -- ffa -- fjtt --"

Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely mint a pont kiterjedéstelen
s mert kezdettelen így hát végtelen --
mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fű, fa, füst.

A tarka egység részekké szakadt,
rámzúdult a különbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és három-magvú tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap -- tisztán emlékszem reá --
nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett,
fű, fa, füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele,
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
Fű, fa füst.

Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban várd a végzeted.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon,
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fű, fa, füst.

Seelensplitter•  2015. július 3. 17:48

Most mesélek



Lásd, mesélek, drágám. Egyszer volt
egy öreg király, három lány,
a király beteg és sovány,
aki addig élt, míg meg nem holt.
Nem akarták földbe temetni -
kit eltemetnek, nem boldogul.
Százezernyi vészharang kondul,
s ezer szolga kezd rőzsét szedni.

Ezüstpénzt tettek szemére,
ráfektették egy farakásra.
Megsiratta mindhárom lánya,
meghalt az ország vezére.
Hiába fő kappan az üstben,
száz könnycseppben, hisz oly múlékony
az élet, mint egy lobbanékony
gyufa, mely porrá ég a tűzben.

Bús királylány, kit gyász emésztett
apját látva a lángok között
gyászruhába beöltözött,
így várván a torra vendéget.
A várkapuig megy, ott megáll,
nézi, ahogy a hajnali
Napsugár akar játszani
a hegy mögött, hol nyugtot talál.

És jönnek messziről hercegek,
a három lány térdre borul
előttük, a marha csak hull,
mert ezer vékáért vennék meg
a legkisebb királylány kegyét,
ki nem látja a gyönyört ebben.
Messzire néz, szeme sem rebben,
mikor egy Lord megkéri kezét.

(Szeged, 2015.07.03.)


Eredeti mű:

Dsida Jenő
Most elmondom...


Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni -
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.

Seelensplitter•  2015. június 2. 08:52

A tüzes

     Ha kezemet fogná most kis kezével
S ha édes csókot lopnék septiben
Tudom, nem hagyná ezt ennyiben,
Felperzselne tündér tekintetével.

     Tündér, kire szívem vágyni merészel,
Angyal táncol meseszép szemiben,
Megcsillan a telihold fényiben
Buja vágyat ébreszt csókja hevével.

    Legyél bátor! Szárazak ajkaim,
S lásd, gitárt fogva suttogom, szeretlek.
Táncot járnak a húrokon ujjaim.

     Adván magunkat lobogó tüzeknek,
Bókolok újra gyönyörűm, teneked,
Ajkad zárja lágy csókkal szavaim.


(Szeged, 2015.05.31.)



Eredeti mű:

Kölcsey Ferenc:
A dalos 

     Csak Lotti bájol engem szép szemével
S ha szenderegve rózsakebliben
Merengek szívem lágy érzésiben,
Ámornak égek én szelíd tüzével.

     Zefír, ha a nap süt forró hevével,
Így nyugszik a nyilt rózsa kelyhiben,
Mely a Kegyeknek szent ligetiben
Ingerli a nimfákat kellemével.

     Engedd Ámor! így folyni napjaim,
S im lantomat felszentelem nevednek,
Téged fognak csak zengni húrjaim.

     Majd Lotti mirtuszágat fon hivednek,
S olvadva szent hevében lágy tüzednek
Megédesíti csókkal dalaim.

Debrecen, 1809. június