Popzenész blogja

Egyéb
hangyasi•  2020. július 20. 16:59

Bostoni örökkévalóság /novella/

Azon a kedd reggel sem tettem másként mint ami a napi rutinom volt, mióta rokkantnak nyilvánítottak. Csak ültem kint a házam teraszán, és a nescafémat olcsó whiskyvel vegyítve kortyolgattam, miközben csendben néztem a kies külvárosi utca életét. Ismerősök és ismeretlenek jöttek és mentek, míg én a botommal a székem mellett csak tespedtem, bódultam és olcsó pipából még olcsóbb dohányt szívtam. Évek óta nem történt velem semmi. Változatosságot maximum az hozott az életembe, ha a postásom az a félnótás Aaron hozott néha valamilyen hivatalos levelet. Igen, általában csak hivatalosat, hiszen mióta problémás lettem az állam és a család szemében /mert hát ki bajlódna egy sugárfertőzött emberrel?/ már nem keresett engem senki. És legyek őszinte? Én sem kerestem senkit. Egészen addig a reggelig. Mert legyen bármennyire is szerencsétlen az ember, a szerelem bizony nagy kópé. Akkor kopogtat amikor az ember fia nem is várja. Szóval ahogy üldögéltem és pipázgattam azt vettem észre, hogy egy alak közeledik felém. A járdáról ráfordult a rövid összekötőre amely a lépcsőmig jött. Egy lány volt, olyan 21 év körüli. Igen meglepődtem. Olyannyira, hogy idegességemben még a pipámat is elejtettem és felpattantam a régi rozoga székemből. Máig nem tudom mi volt rozogább, az a 110 éves szék, vagy az egészségem? Szóval jött felém az a lány, én meg ott álltam a reggel napsütésben zavartan. Mert a lány igen gyönyörű volt. Sudár, kecses arcú, kecses járású, és ahogy a hosszú szőke hajába belekapott a szél, szinte angyali látomásnak hatott. Amikor pedig azokkal a méregzöld szemeivel az én hályogos szemeimbe nézett, még a madarak is hangosabban kezdtek énekelni. Annyit észleltem, beszél hozzám, de szinte alig értettem. Csak néztem a könnyű kötött mellényét, az alatta rejtező hetyke melleinek a vonalát, a trapézszárú farmerját, és a kezeit. Azokat a csodálatos kezeket. Nagyjából annyi jutott el hozzám, hogy az egyik barátját keresi, és hát Boston nagy. Kérdezte telefonálhatna-e? Én beljebb tessékeltem. Ő pedig jött és az életem gyökeresen megváltozott. Hamar meglett az első csók, és hamar örökké tartó hűséget esküdtünk egymásnak. Olyat melyet tudtam soha egyikünk sem fog megszegni. Elháltuk az első éjszakát, ezerszer is tán. Vagy tízezerszer? Ki számolja már azt? És megesett az a csoda is, hogy mind a mai napig együtt vagyunk. Most például én itt kint a teraszon, ő pedig bent a kanapén. Igaz, már sok minden megváltozott az utóbbi években. A bomlás nagy úr. Na jó, be kell vallanom, a kapcsolatunk kezdete kicsit döcögős volt. Amikor bejött hozzám lebuktam, mert nem is volt telefonom. Ő ezt zokon vette, de igyekeztem megnyugtatni minden rendben lesz. Nem hitte el. Kicsit összekaptunk, előkerült valami kés is, ő megfenyegetett, de a hideg acél végül megnyugtatta. Ám ez a más állapot amibe került és ami végül az enyémmé tette járt némi kellemetlenséggel. A test bomlásával. Én pedig mint egykori boncmester igyekeztem ezt az egykori vegyszereimmel és eszközeimmel megállítani. Nos. Csak lelassítani sikerült, de így is boldog és harmonikus a kapcsolatunk. Tegnap este pedig hosszan beszélgettünk, miközben igyekeztem a szemeit pótolni. Arra jutottunk, hogy ideje egy közös gyermeknek. Szóval most azért állok itt a teraszon, mert ideje elindulnom valamerre ahol sikerül szerelmünk gyümölcsét megtalálnom, majd még haza is kell hoznom. Az én kedvesem és az eszközeim az örökkévalósággal együtt pedig türelmesen várnak rám a kanapén.

hangyasi•  2020. június 24. 19:11

Reménység /novella/

Pitty, pitty, pitty, pitty, pitty.

Ennyi hallatszott csupán a tetszhalottnak tűnő Reménység űrállomás fedélzetén. Ennyi és semmi több.

Andrew lassan mozdult. Felült az ágyában és lustán lenyomta az ősrégi ébresztőóra gombját. Még valahol a földön vette, Isten tudja mikor. Az emlékek a múlt ködébe vesztek. Egy biztos, nagyon régen lehetett, hiszen azóta részt vett több űrexpedícióban, és nem egy űrutazáson, ahol emberöltőket töltött hibernált állapotban. A gyermekei, unokái, ükunokái azóta mind meghaltak, és a szerelmei közül is már mind-mind az enyészeté lettek. Mindösszesen ez az óra maradt a múltjából és semmi több. Lustán vakarta meg borostás állát és ahogy felállt az ágyáról, a térdei megroppantak. Felsóhajtott.

Érezte, az eltelt több száz év súlyát a vállain, a lelkében a szívében.

Szétnézett a kabinjában.

Mindenfelé eldobált Supra Cola-s dobozok, a szennyes ruhái és cigarettacsikkek hevertek. A falak búskomor szürkeséggel néztek vissza rá. Érezte fel kéne takarítani, de azt is érezte már késő. Ezzel már elkésett. Kezét rátapasztotta a kabin ajtajának nyitógombjára, és a jéghideg folyosóra lépett. Megborzongott ahogy csupasz talpai a jéghideg műanyag borításhoz értek. Szétnézett. Pár éve itt még hatalmas élet volt, több száz ember népesítette be az űrállomást amely szinte lüktetett, pulzált. Aztán felhoztak valamiféle növényt azon a bizonyos februári napon, melynek a spórái valamiféle tudat nélküli kannibált mutáltak az emberekből, és ezen a ponton minden elbaszódott. Amikor a betegség első tünetei jelentkeztek, mindenki azt hitte, hogy ez csak afféle gyors lefolyású megáfázás lehet. Senki nem foglalkozott vele igazán. Pár szem aszpirin és pár bögre Lunatea elfogyasztása után tették a megszokott dolgaikat. Egy kis orrfújástól az élet nem állhatott meg. Aztán pár nap láz és köhögés után minden átmenet nélkül őrjöngő vadállatként támadtak a betegek az egészségesekre. Tépték-marták őket, falták a húsukat, itták a vérüket. Iszonyatos vérengzés vette kezdetét, dörögtek a fegyverek, villogtak a fogak, melynek végén alig két tucatnyian maradtak, és felhúzódtak ide a 13-ik szintre, gyakorlatilag az űrállomás tetejébe. Minden feltétel megvolt arra, hogy még hosszú hónapokig életbe maradjanak. Leadták a szokásos vészjelzéseket a földieknek, és vártak. Tudták, több évbe is beletelhet mire ideérnek értük. De nem jöttek. És ezt nehezen viselték egyesek. Ők önnön kezükkel vetettek véget az életüknek, vagy egyszerűen csak belehaltak a várakozásba. Csendben elmúltak, mintha soha nem is léteztek volna. Ezután az élelem is lassan fogyni kezdett, így expedíciókat voltak kénytelenek szervezni az alsóbb szintekre élelem után kutatva. És ahogy egyre mélyebbre kellett menniük, ez egyre több áldozattal is járt. Szóval lassan fogytak, míg végül elfogytak teljesen. Azaz nem teljesen, mert Andrew még élt. Az utolsó társa egy Martha nevű nő volt, korban egyeztek, jól megértették egymást. Sokáig kerülték a témát, végül összefeküdtek és nem bánták meg. A szex volt az egyetlen kapaszkodójuk az ellen, hogy megbolonduljanak véglegesen. Aztán Martha az egyik reggel már nem ébredt fel. Andrew az űrbázis krematóriumában elégette. Egy napig gyászolta aztán leült a számítógépe elé és írni kezdett. Ujjai sebesen pörögtek a nap 12 órájában végtelennek tűnő időkön át. Éppen az előző este végzett a a munkájával. Lezárta egy hosszabb utószóval a több mint féléves munkálkodását. Aztán ivott egy Supra Cola-t, majd lerúgta a cipőjét levetett magát az ágyára, hogy ott még elszívjon egy szál cigit alvás előtt. Utoljára a kabinjában. Igen, utoljára. És így utoljára körbejárta a 13-ik szintet is ahol kerek 10 évet töltött, és ahol tudta ez az élet véget is fog érni. A vezérlőteremben hosszan állt a hatalmas panorámaüveg előtt és a csendes űrt fürkészte. Az jutott eszébe egyszer talán ideér majd egy hajó. Csak abban bízhatott nem szaladnak fejjel a falnak azok akik jönnek. Hogy óvatosak lesznek amikor az űrbázisra lépnek. Hiszen anno mikor a fertőzés elburjánzott, minden csatornán küldtek vészjeleket, és leírták magát a fertőzést is. Hogy senkit ne érjen meglepetés. Lassú léptekkel komótosan hagyta el a vezérlőtermet. Útja a lifthez vezetett. Beszállt. Megnyomta a 0-ik emelet gombot. Ez volt az abszolút mélye az állomásnak. Tudta, itt tanyázik a legtöbb mutáns. A lift lustán indult el lefelé. Amikor zökkenve megállt, a férfi elővarázsolt egy szál cigarettát és rágyújtott. Kedvtelve nézte a parazsat, majd az liftajtó nyitógombjára helyezte a kezét. Az szisszenve nyílt ki. Csak a vészfények égtek ezen a szinten halványzöld sápatag fénnyel. Kilépett a csarnokba. Áporodott, poros, penészes szag csapta meg az orrát. Hát ennyi volt. Még egy mélyet szívott a cigibe és elpöccintette. Lehunyta a szemét, és ahogy az életére gondolt arra a szépre és jóra amit átélhetett felnevetett.

A távolban egy artikulátlan üvöltés volt rá a válasz.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom