Popzenész blogja

Ha valaki elolvasna egy felnőttéválást és annak kálváriáját, az ezen a linken megtalálja a legutóbbi novellámat a Lidércfény oldalán:

A Borhercegnő, avagy a felnőttéválásom története

Szenteste volt. A hó tétován roppant meg Dave lábai alatt. A város már nem zsongott, csak csendben megadóan elterült a csillagos, fekete égbolt alatt, s mint egy óriási csillagszóró szikrákat vetett. A hold ezüst fénye mindent beborított, s fényét megannyi háztető és havas fa verte vissza.

Dave lassan lépkedett.

Havas-deres szakállával úgy is kinézhetett volna mint a Mikulás. De nem. Itt messze nem volt szó arról, hogy úgy nézzen ki. Az összképet megtörte a nejlonba és rongyokba tekert lába, a szakadt régi pufajka, mely aszott testét fedte, és az egykoron szebb napokat látott Levis farmer.

Dave köhögött.

Köhögése messze szállt a díszfényben pompázó kis utcácskák házai között. Szájából páragomolyag szakadt fel, és rubinvörös fénye valami rosszat sejtetett. Mert az világosan látszott, hogy nem az ünnepi fények, hanem beteges vér színezi meg azt.

Dave lassan haladt.

Lábai felverték a porhavat ahogy csoszogva, lábait húzva lassan haladt előre a kihalt utcákon. Minden csendes volt. Már amennyire egy város szenteste csendes lehet. Itt-ott kihallatszott a gyermekek örömteli nevetése, vagy az evőeszközök csilingelése, netán némi ünnepi zene. Ahol az ablakok szemmagasságban voltak ott be is lehetett látni a házakba, feltéve ha nem volt elhúzva a függöny. És Dave be is kukkantott kíváncsian ha az ablak és vele a házigazda hagyta azt.

Dave kesernyésen elmosolyodott.

Remegő, ugyancsak rongyba tekert kezeivel valami kekszfélét kotort elő a zsebéből. Beleharapott. Megmaradt pár fekete fogával mint régi malom, lassan őrölte az ételt. Nem sietett. Élvezte a pillanatot. Amit evett még a tegnapi zsákmánya volt, amiből hagyott erre a mai ünnepi éjszakára is. Lám neki is jutott ünnepi vacsora. Megtanulta beosztani azt a keveset ami manapság jutott neki. Ha valaki most messziről látta volna Dave-et az azt gondolta volna, hogy mennyire szegény-elesett és boldogtalan lehet ez az ember. De csak részben lett volna igaza. Dave bár anyagiakban valóban szegény volt, és az élete sem alakult túl szerencsésen, nem volt boldogtalan. Megannyi emlék kísérte, család, barátok, szerelmek, melyek beleégtek a lelkébe és teljessé tudták tenni jelenlegi, szegényes életét.

Dave dúdolgatott.

Bár sosem volt jó hangja és nem játszott egy hangszeren sem, nagyon szerette a zenét. Így hát Dave mint egy kis bárka az élet jeges tengerén, lassan haladt a célja felé, és közben hajókürt helyett Beatles dalokkal jelezte jöttét. Nagyon szerette a Beatlest, különösen George Harrison munkásságát a négy srác közül.

Egy sarok jobbra, majd egy balra aztán egyenesen tovább. Házak, boltok, parkok, ablakok, emberek, fények, megannyi élet és életkép így szenteste.

Meg persze Dave.

Jeges szél támadt és ez arra sarkallta Davet, hogy behúzódjon egy kapualjba. De nem, nem a hideg miatt, hanem amiatt, hogy a szél ne zavarja meg abban, hogy rágyújthasson a kedvenc pipájára. Ezt a pipát még a nagyapjától örökölte, és hű társként vigyázott rá, kísérték egymás életét. Semmit nem elsietve gyújtotta meg a dohányt, majd az elkoszlott zsákját maga alá gyűrve leült. Mélyet szívott a készségből, és érezte, hogy az kellemesen melengeti át a kezét. A dohány keserédes füstje régi jó barátként üdvözölte. Karcolt, mart, ám ez az öreg csövest arra emlékeztette, hogy még él. Hogy még van miért élnie. Még.

Zene ütötte meg a fülét. Valahol egy utcai kórus kezdett bele egy karácsonyi énekbe. Talán a csendes éj volt az. Talán. A szél ahogy hozta az énekfoszlányt, úgy vitte is tovább.

Közeledett az éjfél, közeledett karácsony első napja.

És ahogy Dave megindult úgy közeledett ő is a céljához. Ismét úton volt. Egyik utca jött a másik után, s egyik dal a másik után.

Amerre járt lassan csak sötét ablakok fogadták, némán ásító kapualjak, vagy hideg halott szemű kirakatok.

Dave találkozott Tommal.

Nem, soha nem ismerték egymást. Tom a családjától sietett éppen a barátnőjéhez amikor egy sarkon Dave szembefordult vele. Tom illedelmesen boldog karácsonyt kívánt az öreg hajléktalannak, az pedig viszont kívánta. Mivel Tom úgy vélte 10 percet még tud várni a barátnője, megállt, cigarettával kínálta az öreget, majd egy fél üveg Jagert is elővarázsolt. Dave hálásan kortyolt bele az üvegbe. Tom nem törődve az öreg állapotával ugyancsak az üvegből ivott. Az ital szájról szájra járt. Közben a telefonján az Apple Musicon Green Dayt hallgatott. Kihangosította. Így álltak ott Szenteste a csikorgó fagyban, az öreg hajléktalan és a jómódú egyetemista keserű likőrt iszogatva, cigizgetve, punk zenét hallgatva. Beszéltek is pár szót. Főként aktuálpolitika és a mai zenei ízlés volt a téma. Mielőtt Tom tovább indult, még adott Davenek 50 dollárt. Aztán eltűnt mintha ott sem lett volna soha.

Dave betért a legközelebbi éjjel nappali boltba. Az unott 50-es nő először ki akarta zavarni, de aztán csak meggyőzte őt a pénz, meg aztán csak karácsony előestéje van vagy mi, és ezen elv mentén kiszolgálta az agg fedél nélkülit. Dave vett egy üveg Jack Danielst, két doboz Camelt és 6 hot dogot.

Dave ismét úton volt, ám mielőtt célba ért volna meglátogatta a Szent Izabella híd alatt régi barátját az egykori tanárt Alfonzt. Alfonz igen a végét járta. Nehezen mozgott és lélegzett. Dave letelepedett mellé a rengeteg üres pet palack, ürülék, tű és konzervdoboz közé. Zsákjából elővett egy plédet és azzal is betakargatta öreg barátját, majd hozzábújt, hogy meleget adjon neki az étel és a whisky mellé. Dave beszélt, mesélt, Alfonz főleg csak köhögött, ivott és nagy nehezen megevett egy fél hot-dogot.

A távolban éjfélt harangoztak.

- Boldog karácsonyt barátom! - mondta Dave és átölelte cimboráját.

Mély, rekedtes köhögés volt a válasz. A percek lassan teltek, hideg szél támadt, mely még több italt kívánt, még több cigit és még több ételt. Dave énekelt is, előbb egy egyházi éneket, majd a Rollling Stones Paint it black című számát. Boldog volt, és nyugodt. Régen érezte már ezt. Szinte euforikus volt ez az érzés. A karácsony szelleme megérkezett. Megérkezett, hozott megnyugvást, békét, ételt italt és egy barátot, ugyanakkor vitt is valamit:

Dave megfagyott.

Másnap találták meg, karácsony első napján barátja Alfonz holtteste mellett. Mint egy méltóságában meggyalázott szoborcsoport úgy ültek ott, békés arccal csukott szemmel, hajukon, szakállukon némi zúzmarával és hóval. Ahogy később kiderült előbb Alfonz ment el, majd ezt észlelvén Dave is úgy döntött, köszöni szépen, de ezen a karácsonyon egy utazással lepi meg saját magát. Egy utolsó hosszú, és békés utazással.

Érdekel az én utolsó és nagy utazásom története? Söröd van? Bontsd fel, dőlj hátra és hallgasd:

Minden cél nélkül indultam el aznap éjszaka. Utam parkokon, sugárutakon és szűk sikátorokon vezetett keresztül. Farzsebemben egy félig üres /vagy félig teli?/ Jack Daniels-es flaska lapult, míg a farmerom bal zsebében egy agyonnyomott pakli Marlboro cigaretta bújt meg. Az eső csendesen szitált, de ez engem nem zavart. Csapzott hajamon színesen csillantak meg a neonreklámok fényei, olybá tűntem, mint egy kósza csöves tejútrendszer, mely még keresi önmagát a végtelenben. Úgy félóra céltalan sétálgatás után késztetést éreztem arra, hogy az előre megtekert trombitáim egyikére rápippantsak. Tekintetem a környező utcákat fürkészte, és az egyik pub mögötti szűk utca épp megfelelőnek tűnt a művelet kivitelezésére. Tétován a farzsebemhez nyúltam, és a folyékony aranyat kivéve hatalmasat húztam az üvegből. Körülöttem a prűd és egyben álszent társadalom puhagerincű életformái rosszallóan néztek rám. Persze tudtam, ez inkább irigység: lám ez az ember ezt is megteheti. Meg is tettem. Élvezettel tartottam az arcomat az esőbe, míg a forró párlat elérte a gyomromat és ezzel adott valami hamis biztonságérzetet. A sikátor amit kinéztem a White Snake Pub mögötti utcarész volt. Itt már évek óta nem működött a lámpák egy része, és az a kevés is ami még világított régi, sápadt fényű veterán volt. Talán az 50-es évekből maradtak ott. Legendás, híres vagy inkább hírhedt utca volt ez. Rengeteg ember eltűnt itt, furcsa sötét üzletek köttettek, illetve megmagyarázhatatlan halálesetek történtek igen nagy rendszerességgel. Egy átlagembernek félelmetes volt, viszont egy olyan hobónak mint én, maga volt a mennyország.

Beléptem.

Mintha egy másik világba értem volna: megváltozott a levegő szaga, egyfajta fémes íz árasztotta el a számat és az eső is mintha hidegebb lett volna. Megborzongtam. Alig pár lámpa égett a távolban, miközben úgy 20 méter után két konténer között vertem tanyát. Ráérősen vettem elő a spanglit és gyújtottam rá. Ahogy mélyen leszívtam a varázslatos füstöt szél támadt. Az a fajta amire az öregek felszisszennek és azt mondják: csontig hatoló. Hosszan lent tartottam a varázsanyagot majd ráérősen eresztettem ki a tüdőmből. A White Snake-ből zene morajlott ki, valami blues lehetett. Az a fajta amely a lelkedig hatol és könnyre fakaszt. Kellemesen egészítette ki az estémet. Ahogy telt az idő és kurtult a trombita a eső is alábbhagyott.

- Hallod? - egy fiatal nő hangja hasított bele az éjszakába, s én majdnem elejtettem a spanglim maradékát ijedtemben.

- Ennyire bunkó senki nem lehet, hogy társaságban nem adja tovább a cuccost. - folytatta feddő hangon.

Mi a fene? Ki volt az? Ahogy körbenéztem, egy sápadt lányt pillantottam meg, ahogy egy távolabbi konténeren ült /vagy állt/.

Odasétáltam és felé nyújtottam a spangli maradékát. Elvette és hosszan élvezettel szívta azt.

- Mary vagyok – közölte velem miután kifújta a füstöt.

- Michael – biccentettem felé, majd kivettem a kezéből a maradékot. Meglepően hűvös, rideg volt az érintése.

Egy darabig egyikünk sem szólt, csak bámultunk bután a semmibe.

- Van még valamid? - kérdezte bágyadt elhaló hangon.

Biccentettem és a whisky maradványát felé nyújtottam. Meghúzta, majd visszaadta nekem. Kiittam maradékot én is, és az üveget messzire hajítottam. Valósággal szétrobbant a téglafalon ahogy nekicsapódott.

- Mi járatban erre? - kérdezte szenvetlen, fakó hangon.

- Csak próbálok túlélni - közöltem vele. Ezen a ponton hosszan rekedten felkacagott, mely reszelős- rekedtes köhögésbe ment át. - Túlélni, ez jó… - mondta fanyar mosollyal.

- És te? - kérdeztem vissza. Engem viszont tényleg érdekelt, hogy egy 16-20 év körüli fiatal lány mit is keres itt.

- Csak lógok a semmiben, céltalanul. - ennyi volt a válasza.

- Látom – jegyeztem meg halkan.

Rágyújtottam egy cigire, majd látva a pillantását felé nyújtottam a cigis dobozt. Kivett egy szálat, adtam neki tüzet. Felültem mellé a konténerre, és csendben, hosszan füstöltünk egymás mellett. Zavart csend támadt, csak a cigaretták izzottak csendben, s csak a parázs sercegett néha. Már-már az elalvás határán voltam, részben a fű, részben pedig az elfogyasztott whisky mennyisége miatt amikor óvatosan megfogta a kezemet.

- Énekelhetek neked egy dalt? - hangja mint temetőben kalandozó őszi fuvallat, részben békés, részben borzongató.

- Persze – bólintottam megadóan, és ő énekelni kezdett. A dal valami távoli Washingon állambeli halászról szólt, aki előbb elveszítette az anyját, majd az apját, így útnak indult. Útközben elrabolták, megkínozták, és amikor végre kiszabadult, ő is ugyanígy tett másokkal, mindaddig amíg a rendőrök meg nem fogták. Hol lágyan, hol ércesen szólt a dal, ringott vele a világ és vele ringtam én is. S közben csak telt az idő, szaladt az éjszaka.

Másnap így találtak rám a rendőrök. Vagyis először nem is ők, hanem a White Snake-nek szállító italnagyker sofőrje, aki betolatott a sikátorba, és nem messze a hátsó bejárattól meglátott engem, ahogy ülök egy konténeren, és egy önakasztott lány kezét fogva cigarettázok, és énekelek, valami ismeretlen, s igen régi dalt. Mivel nem reagáltam a rendőrökre, mentőt hívtak, és így vittek be a Main állambeli Tölgyfalevél bolondokházába, és lám így esett meg az én nagy és utolsó utazásom.

Bágyadtan vette elő az utolsó szál cigarettáját. Szemét összehúzta, és ahogy lángra kapott a gyufa, lassú mozdulatokkal gyújtotta meg a szájában fityegő Camelt. Nézte az messzi napfelkeltét, és nézte maga alatt a várost. 66 emelt mélyen terült el alatta az amit egykor Budapestnek hívtak. Kényelmes mozdulatokkal nyúlt bele a mellette heverő hátizsákba, és komótos mozdulatokkal előhúzott pár megsárgult fényképet. Már amikor gyerek volt, akkor is elavultnak számítottak az efféle dokumentációk, ám ő valahogy ragaszkodott hozzájuk. Megnézte az első képet. Ő volt rajta 5 évesen és az édesanyja, akit nem sokkal a kép készítése után magával vitt egy öngyilkos merénylő politikai robbantása lent a metróban, valahol a Dráva utca környékén. Alig emlékezett rá. Vagyis ez így nem igaz. Egyáltalán nem emlékezett rá. Csak a fényképek őrizték az emlékét egy asszonynak, akit bár az anyjának tudhatott, sok jelentőséggel nem bírt a számára. Szél támadt. És ahogy belekapott a fényképbe, ő elengedte azt. Felröppent a levegőbe, magával cipelvén egy majd 50 évvel ezelőtti nyári délután papíron ragadt pillanatát. Ahogy a tovarebbenő kép után nézett mélyet szívott a cigarettájába és a következő képet vette szemügyre. Ezen már idősebb volt, olyan 10 éves, és valahol Hajdúszoboszlón készülhetett. A képen ő volt és az unokatestvére Gabika, ahogy fagyival a kezükben pózolnak egy medence előtt. A medencében megannyi ember és a napozókon is. Megannyi élet. Szerette az ilyen emlékeket, momentumokat, hiszen hosszan el tudott mélázni azon, vajh mi is lehet most velük? Azokkal a lenyomatokkal melyek a fényképen láthatóak. Idős, fiatal, leány, asszony, férfi és fiú. Éltek, haltak, szenvedtek vagy éppen boldogan, szeretetben hajóztak az élet vizein. Némi gondolkodás után, ezt a képet berejtette a zubbonya felső zsebébe. Hátradőlt, neki a félig leomlott egykori napelem tartónak. Még egy utolsót szippantott a cigiből, és elpöckölte a végtelenbe. Szemét lassan behunyta. Mikor is kezdődött? Olyan 20 éve? Egyszerű felfedezésnek indult, aztán… Ahogy a felkelő nap melegen végigsimított az arcán, ő elaludt. Napok óta ébren volt, kereste a lehetőségét, hogyan is juthatna ide fel, és most hogy itt volt, a szervezete jelezte: pihenned kell. Álmában ismét Hajdúszoboszlón járt a strandon, és minden fagylalt, és napfényízű volt. Kacagott ahogy szaladt a forró napsütötte betonon, és valahol az egyik napozóágyon ott várta az édesapja. Az egyetlen aki biztonságot jelentett számára a világon. Már látta is messziről, ahogy ott ült napbarnítottan, a kezében újsággal és tudta, hogy őt várja. A hangszórókból valami zene szólt, talán az ABBA egyik slágere? Erre már nem jutott ideje, hogy rájöjjön mert két dologra ébredt. Először is arra, hogy fázik, és igen, a nap már nem sütött oda hozzá. Lemenőben volt. Átaludta az egész napot. A másik pedig egy fura zaj volt. Az ajtó felől jött ahol ő is feljutott ide a tetőre. Tompa puffanás hallatszott. Valaki vagy valami megpróbált kijutni ide hozzá. Feltápászkodott. Feltápászkodott az utolsó ember itt Budapesten, mert tudta, ami most kitörni készül, az nem ember. Még csak nem is emberi. Lenézett a mélybe. 66 emeltnyi mélység hívogatta. Mintegy meginvitálta egy utolsó nagy kalandra. Vacillált. Hol az egyre instabilabb ajtót nézte, hol pedig az örvénylő mélységet. Döntött. Zsákját a hátára vette, ám előtte kivette belőle az egyetlen, évek óta rejtegetett hidrobombáját és az ajtóra tapasztotta. Kivárt. Amikor a lény ismét nekirontotta az ajtónak, ő robbantott. Pokoli tűzvész és nyomás keletkezett. A lény millió apró darabra szakadt, az utolsó ember Budapesten pedig kilökődött a város fölé. Bár nem esett neki jól, zuhanás közben nyerítve felröhögött. Nézte maga alatt a füstölgő romos egykori ékszerdobozt majd meghúzta a zsinórt a zsákján. Az ernyő kinyílt őt pedig visszarántotta, és ahogy lágy vitorlázásba kezdett elgondolkodott, hogy az Andrássy út romjai vagy a Lánchíd felé vegye-e az irányt? Az utolsó ember Budapesten még élni akart.

Szent Miklós bágyadtan, magányosan ült hatalmas trónján. Remegő jobbkezében egy pohár tiszta szeszt tartott, míg a másik kezével a trónszék hatalmas karfájába kapaszkodott. Csendben meredt maga elé. Hogy épp gondolkozott-e valamin, vagy csak el volt bambulva ezt anno sem a torzszülött törpéi akiket az emberek manónak hittek/neveztek, sem pedig a mániákus depressziós krampuszai sem tudták az ilyen pillanatokban. Fejét lassan felemelte és végignézett hatalmas csarnokán, ahol egykor annyi, de annyi ajándék elkészülhetett. Kisautók, babák, ipadek, konzolok, labdák, és bizony a felnőtt játékok megannyi fajtája. Mert bár kevesen tudták, a felnőttek nagy része bizony hitt a mikulásban, de a gyermeki hit mellett a perverz játékokat is igen szerették. Szent Miklós nem egy furcsa eres rudat vagy lüktető furcsa hengert maga próbált ki személyesen mielőtt átadta. Volt olyan, hogy a kiszállított szexhintába is beült meztelenül, és megvárta benne míg a család felébred. Az első meglepődés után ocsmány dolgokat műveltek egymással ő, és a csendes kanadai házaspár. Sok minden kitágult aznap éjjel, nem csak az univerzum, hogy utána Szent Miklós elintézze őket, hiszen tanú nem maradhatott aki látta őt. A krampuszai egy napig fűrészelték, darálták a házaspárt, majd tüntették el őket, egy bányató mélyén hatalmas zsákokban. Soha senki nem jött rá mi történt, csak valami furcsa perverz titok maradt utánuk a szexhintával a plafonon.

Csendben nézte a gyártósorokat. A gépek némán várták újjáéledésüket, bár az öreg Miklós tudta, ez már nem lesz lehetséges soha. Nincsenek apró göcsörtös kezek, hogy azokba életet leheljenek. Meg különben is. Az olaj már rég elfolyt, mindent a rozsda evett, a vezetékeket pedig szétmarták a patkányok.

Szent Miklós köhögött.

Összeaszalódott teste vadul rázkódott, ahogy levegőért küzdött, elsárgult, nikotintól bűzlő szakálla vitorlaként lengett. Miután teste megnyugodott belekortyolt az ipari szeszbe, és elmerengett mikor is látott akár egyet is torz kis szolgáiból? 2 napja, 2 éve netén 200 éve? Minden összefolyt: a múlt a jelen a jövő. Egy masszává álltak össze.

Szent Miklós lassan felállt.

Ahogy vékony, pállott combjai megemelkedtek, a hozzájuk tapadt penészes szövetek úgy váltak el a trónszék bélésétől, mint a szétázott lebbencstészta a tányér szélétől. Pár éve még amikor képes volt bejárni a hatalmas Mikulásgyárat egyszer-egyszer találkozott apró összezsugorodott holttestekkel vagy moha és porlepte csontvázakkal. Ám lassan ezek a túrák is elmaradtak.

Szent Miklós sírt.

Siratta önnön magát, az elmúlást, az elveszett gyermeki hitet, az embereket, mindazt amiért érdemes volt élnie egykor. Ahogy ott állt zokogva, egy szál ágyékkötőben fején az egykor vörös mára kifakult mikulás sapkájában úgy hatott mintha egy elfuserált cirkuszi látványosság lenne valamelyik szörnycirkuszból.

Szent Miklós elindult.

Lassan, imbolyogva a csarnok egyik sötét szegletébe tartott, miközben áporodott savanyú szagot húzott maga után mint egy bizarr láthatatlan menyasszonyi uszályt. Kényelmesen lehajolt. Kezébe vette a tárgyat mellyel már évtizedek óta szemezett. Az arca elé emelte, majd átölelte. Élvezte a fém hidegét, az olaj illatát. Nyugalom járta át haldokló testét.

Szent Miklós meghúzta a ravaszt.

Feje felső része felperdült a levegőbe, miközben milliónyi apró rubintszilánk repült a teremben szerteszét. Egy szürke terem utolsó színei. Pár varázslatos pillanatra a villanás és a vörös permet karácsonyi hangulatot varázsoltak a halott sivárságba. Aztán csend lett.

Szent Miklós eldőlt.

Teste egy torz kis csontvázra zuhant, mely ki tudja mióta heverhetett ott a sötétben, s mely azt üzente a jó szent Miklósnak, eztán soha nem leszel már egyedül.