Popzenész blogja

Novella
hangyasi•  2020. július 20. 16:59

Bostoni örökkévalóság /novella/

Azon a kedd reggel sem tettem másként mint ami a napi rutinom volt, mióta rokkantnak nyilvánítottak. Csak ültem kint a házam teraszán, és a nescafémat olcsó whiskyvel vegyítve kortyolgattam, miközben csendben néztem a kies külvárosi utca életét. Ismerősök és ismeretlenek jöttek és mentek, míg én a botommal a székem mellett csak tespedtem, bódultam és olcsó pipából még olcsóbb dohányt szívtam. Évek óta nem történt velem semmi. Változatosságot maximum az hozott az életembe, ha a postásom az a félnótás Aaron hozott néha valamilyen hivatalos levelet. Igen, általában csak hivatalosat, hiszen mióta problémás lettem az állam és a család szemében /mert hát ki bajlódna egy sugárfertőzött emberrel?/ már nem keresett engem senki. És legyek őszinte? Én sem kerestem senkit. Egészen addig a reggelig. Mert legyen bármennyire is szerencsétlen az ember, a szerelem bizony nagy kópé. Akkor kopogtat amikor az ember fia nem is várja. Szóval ahogy üldögéltem és pipázgattam azt vettem észre, hogy egy alak közeledik felém. A járdáról ráfordult a rövid összekötőre amely a lépcsőmig jött. Egy lány volt, olyan 21 év körüli. Igen meglepődtem. Olyannyira, hogy idegességemben még a pipámat is elejtettem és felpattantam a régi rozoga székemből. Máig nem tudom mi volt rozogább, az a 110 éves szék, vagy az egészségem? Szóval jött felém az a lány, én meg ott álltam a reggel napsütésben zavartan. Mert a lány igen gyönyörű volt. Sudár, kecses arcú, kecses járású, és ahogy a hosszú szőke hajába belekapott a szél, szinte angyali látomásnak hatott. Amikor pedig azokkal a méregzöld szemeivel az én hályogos szemeimbe nézett, még a madarak is hangosabban kezdtek énekelni. Annyit észleltem, beszél hozzám, de szinte alig értettem. Csak néztem a könnyű kötött mellényét, az alatta rejtező hetyke melleinek a vonalát, a trapézszárú farmerját, és a kezeit. Azokat a csodálatos kezeket. Nagyjából annyi jutott el hozzám, hogy az egyik barátját keresi, és hát Boston nagy. Kérdezte telefonálhatna-e? Én beljebb tessékeltem. Ő pedig jött és az életem gyökeresen megváltozott. Hamar meglett az első csók, és hamar örökké tartó hűséget esküdtünk egymásnak. Olyat melyet tudtam soha egyikünk sem fog megszegni. Elháltuk az első éjszakát, ezerszer is tán. Vagy tízezerszer? Ki számolja már azt? És megesett az a csoda is, hogy mind a mai napig együtt vagyunk. Most például én itt kint a teraszon, ő pedig bent a kanapén. Igaz, már sok minden megváltozott az utóbbi években. A bomlás nagy úr. Na jó, be kell vallanom, a kapcsolatunk kezdete kicsit döcögős volt. Amikor bejött hozzám lebuktam, mert nem is volt telefonom. Ő ezt zokon vette, de igyekeztem megnyugtatni minden rendben lesz. Nem hitte el. Kicsit összekaptunk, előkerült valami kés is, ő megfenyegetett, de a hideg acél végül megnyugtatta. Ám ez a más állapot amibe került és ami végül az enyémmé tette járt némi kellemetlenséggel. A test bomlásával. Én pedig mint egykori boncmester igyekeztem ezt az egykori vegyszereimmel és eszközeimmel megállítani. Nos. Csak lelassítani sikerült, de így is boldog és harmonikus a kapcsolatunk. Tegnap este pedig hosszan beszélgettünk, miközben igyekeztem a szemeit pótolni. Arra jutottunk, hogy ideje egy közös gyermeknek. Szóval most azért állok itt a teraszon, mert ideje elindulnom valamerre ahol sikerül szerelmünk gyümölcsét megtalálnom, majd még haza is kell hoznom. Az én kedvesem és az eszközeim az örökkévalósággal együtt pedig türelmesen várnak rám a kanapén.

hangyasi•  2020. július 4. 07:24

Dave és a karácsony szelleme -novella-

Szenteste volt. A hó tétován roppant meg Dave lábai alatt. A város már nem zsongott, csak csendben megadóan elterült a csillagos, fekete égbolt alatt, s mint egy óriási csillagszóró szikrákat vetett. A hold ezüst fénye mindent beborított, s fényét megannyi háztető és havas fa verte vissza.

Dave lassan lépkedett.

Havas-deres szakállával úgy is kinézhetett volna mint a Mikulás. De nem. Itt messze nem volt szó arról, hogy úgy nézzen ki. Az összképet megtörte a nejlonba és rongyokba tekert lába, a szakadt régi pufajka, mely aszott testét fedte, és az egykoron szebb napokat látott Levis farmer.

Dave köhögött.

Köhögése messze szállt a díszfényben pompázó kis utcácskák házai között. Szájából páragomolyag szakadt fel, és rubinvörös fénye valami rosszat sejtetett. Mert az világosan látszott, hogy nem az ünnepi fények, hanem beteges vér színezi meg azt.

Dave lassan haladt.

Lábai felverték a porhavat ahogy csoszogva, lábait húzva lassan haladt előre a kihalt utcákon. Minden csendes volt. Már amennyire egy város szenteste csendes lehet. Itt-ott kihallatszott a gyermekek örömteli nevetése, vagy az evőeszközök csilingelése, netán némi ünnepi zene. Ahol az ablakok szemmagasságban voltak ott be is lehetett látni a házakba, feltéve ha nem volt elhúzva a függöny. És Dave be is kukkantott kíváncsian ha az ablak és vele a házigazda hagyta azt.

Dave kesernyésen elmosolyodott.

Remegő, ugyancsak rongyba tekert kezeivel valami kekszfélét kotort elő a zsebéből. Beleharapott. Megmaradt pár fekete fogával mint régi malom, lassan őrölte az ételt. Nem sietett. Élvezte a pillanatot. Amit evett még a tegnapi zsákmánya volt, amiből hagyott erre a mai ünnepi éjszakára is. Lám neki is jutott ünnepi vacsora. Megtanulta beosztani azt a keveset ami manapság jutott neki. Ha valaki most messziről látta volna Dave-et az azt gondolta volna, hogy mennyire szegény-elesett és boldogtalan lehet ez az ember. De csak részben lett volna igaza. Dave bár anyagiakban valóban szegény volt, és az élete sem alakult túl szerencsésen, nem volt boldogtalan. Megannyi emlék kísérte, család, barátok, szerelmek, melyek beleégtek a lelkébe és teljessé tudták tenni jelenlegi, szegényes életét.

Dave dúdolgatott.

Bár sosem volt jó hangja és nem játszott egy hangszeren sem, nagyon szerette a zenét. Így hát Dave mint egy kis bárka az élet jeges tengerén, lassan haladt a célja felé, és közben hajókürt helyett Beatles dalokkal jelezte jöttét. Nagyon szerette a Beatlest, különösen George Harrison munkásságát a négy srác közül.

Egy sarok jobbra, majd egy balra aztán egyenesen tovább. Házak, boltok, parkok, ablakok, emberek, fények, megannyi élet és életkép így szenteste.

Meg persze Dave.

Jeges szél támadt és ez arra sarkallta Davet, hogy behúzódjon egy kapualjba. De nem, nem a hideg miatt, hanem amiatt, hogy a szél ne zavarja meg abban, hogy rágyújthasson a kedvenc pipájára. Ezt a pipát még a nagyapjától örökölte, és hű társként vigyázott rá, kísérték egymás életét. Semmit nem elsietve gyújtotta meg a dohányt, majd az elkoszlott zsákját maga alá gyűrve leült. Mélyet szívott a készségből, és érezte, hogy az kellemesen melengeti át a kezét. A dohány keserédes füstje régi jó barátként üdvözölte. Karcolt, mart, ám ez az öreg csövest arra emlékeztette, hogy még él. Hogy még van miért élnie. Még.

Zene ütötte meg a fülét. Valahol egy utcai kórus kezdett bele egy karácsonyi énekbe. Talán a csendes éj volt az. Talán. A szél ahogy hozta az énekfoszlányt, úgy vitte is tovább.

Közeledett az éjfél, közeledett karácsony első napja.

És ahogy Dave megindult úgy közeledett ő is a céljához. Ismét úton volt. Egyik utca jött a másik után, s egyik dal a másik után.

Amerre járt lassan csak sötét ablakok fogadták, némán ásító kapualjak, vagy hideg halott szemű kirakatok.

Dave találkozott Tommal.

Nem, soha nem ismerték egymást. Tom a családjától sietett éppen a barátnőjéhez amikor egy sarkon Dave szembefordult vele. Tom illedelmesen boldog karácsonyt kívánt az öreg hajléktalannak, az pedig viszont kívánta. Mivel Tom úgy vélte 10 percet még tud várni a barátnője, megállt, cigarettával kínálta az öreget, majd egy fél üveg Jagert is elővarázsolt. Dave hálásan kortyolt bele az üvegbe. Tom nem törődve az öreg állapotával ugyancsak az üvegből ivott. Az ital szájról szájra járt. Közben a telefonján az Apple Musicon Green Dayt hallgatott. Kihangosította. Így álltak ott Szenteste a csikorgó fagyban, az öreg hajléktalan és a jómódú egyetemista keserű likőrt iszogatva, cigizgetve, punk zenét hallgatva. Beszéltek is pár szót. Főként aktuálpolitika és a mai zenei ízlés volt a téma. Mielőtt Tom tovább indult, még adott Davenek 50 dollárt. Aztán eltűnt mintha ott sem lett volna soha.

Dave betért a legközelebbi éjjel nappali boltba. Az unott 50-es nő először ki akarta zavarni, de aztán csak meggyőzte őt a pénz, meg aztán csak karácsony előestéje van vagy mi, és ezen elv mentén kiszolgálta az agg fedél nélkülit. Dave vett egy üveg Jack Danielst, két doboz Camelt és 6 hot dogot.

Dave ismét úton volt, ám mielőtt célba ért volna meglátogatta a Szent Izabella híd alatt régi barátját az egykori tanárt Alfonzt. Alfonz igen a végét járta. Nehezen mozgott és lélegzett. Dave letelepedett mellé a rengeteg üres pet palack, ürülék, tű és konzervdoboz közé. Zsákjából elővett egy plédet és azzal is betakargatta öreg barátját, majd hozzábújt, hogy meleget adjon neki az étel és a whisky mellé. Dave beszélt, mesélt, Alfonz főleg csak köhögött, ivott és nagy nehezen megevett egy fél hot-dogot.

A távolban éjfélt harangoztak.

- Boldog karácsonyt barátom! - mondta Dave és átölelte cimboráját.

Mély, rekedtes köhögés volt a válasz. A percek lassan teltek, hideg szél támadt, mely még több italt kívánt, még több cigit és még több ételt. Dave énekelt is, előbb egy egyházi éneket, majd a Rollling Stones Paint it black című számát. Boldog volt, és nyugodt. Régen érezte már ezt. Szinte euforikus volt ez az érzés. A karácsony szelleme megérkezett. Megérkezett, hozott megnyugvást, békét, ételt italt és egy barátot, ugyanakkor vitt is valamit:

Dave megfagyott.

Másnap találták meg, karácsony első napján barátja Alfonz holtteste mellett. Mint egy méltóságában meggyalázott szoborcsoport úgy ültek ott, békés arccal csukott szemmel, hajukon, szakállukon némi zúzmarával és hóval. Ahogy később kiderült előbb Alfonz ment el, majd ezt észlelvén Dave is úgy döntött, köszöni szépen, de ezen a karácsonyon egy utazással lepi meg saját magát. Egy utolsó hosszú, és békés utazással.

hangyasi•  2020. június 24. 19:11

Reménység /novella/

Pitty, pitty, pitty, pitty, pitty.

Ennyi hallatszott csupán a tetszhalottnak tűnő Reménység űrállomás fedélzetén. Ennyi és semmi több.

Andrew lassan mozdult. Felült az ágyában és lustán lenyomta az ősrégi ébresztőóra gombját. Még valahol a földön vette, Isten tudja mikor. Az emlékek a múlt ködébe vesztek. Egy biztos, nagyon régen lehetett, hiszen azóta részt vett több űrexpedícióban, és nem egy űrutazáson, ahol emberöltőket töltött hibernált állapotban. A gyermekei, unokái, ükunokái azóta mind meghaltak, és a szerelmei közül is már mind-mind az enyészeté lettek. Mindösszesen ez az óra maradt a múltjából és semmi több. Lustán vakarta meg borostás állát és ahogy felállt az ágyáról, a térdei megroppantak. Felsóhajtott.

Érezte, az eltelt több száz év súlyát a vállain, a lelkében a szívében.

Szétnézett a kabinjában.

Mindenfelé eldobált Supra Cola-s dobozok, a szennyes ruhái és cigarettacsikkek hevertek. A falak búskomor szürkeséggel néztek vissza rá. Érezte fel kéne takarítani, de azt is érezte már késő. Ezzel már elkésett. Kezét rátapasztotta a kabin ajtajának nyitógombjára, és a jéghideg folyosóra lépett. Megborzongott ahogy csupasz talpai a jéghideg műanyag borításhoz értek. Szétnézett. Pár éve itt még hatalmas élet volt, több száz ember népesítette be az űrállomást amely szinte lüktetett, pulzált. Aztán felhoztak valamiféle növényt azon a bizonyos februári napon, melynek a spórái valamiféle tudat nélküli kannibált mutáltak az emberekből, és ezen a ponton minden elbaszódott. Amikor a betegség első tünetei jelentkeztek, mindenki azt hitte, hogy ez csak afféle gyors lefolyású megáfázás lehet. Senki nem foglalkozott vele igazán. Pár szem aszpirin és pár bögre Lunatea elfogyasztása után tették a megszokott dolgaikat. Egy kis orrfújástól az élet nem állhatott meg. Aztán pár nap láz és köhögés után minden átmenet nélkül őrjöngő vadállatként támadtak a betegek az egészségesekre. Tépték-marták őket, falták a húsukat, itták a vérüket. Iszonyatos vérengzés vette kezdetét, dörögtek a fegyverek, villogtak a fogak, melynek végén alig két tucatnyian maradtak, és felhúzódtak ide a 13-ik szintre, gyakorlatilag az űrállomás tetejébe. Minden feltétel megvolt arra, hogy még hosszú hónapokig életbe maradjanak. Leadták a szokásos vészjelzéseket a földieknek, és vártak. Tudták, több évbe is beletelhet mire ideérnek értük. De nem jöttek. És ezt nehezen viselték egyesek. Ők önnön kezükkel vetettek véget az életüknek, vagy egyszerűen csak belehaltak a várakozásba. Csendben elmúltak, mintha soha nem is léteztek volna. Ezután az élelem is lassan fogyni kezdett, így expedíciókat voltak kénytelenek szervezni az alsóbb szintekre élelem után kutatva. És ahogy egyre mélyebbre kellett menniük, ez egyre több áldozattal is járt. Szóval lassan fogytak, míg végül elfogytak teljesen. Azaz nem teljesen, mert Andrew még élt. Az utolsó társa egy Martha nevű nő volt, korban egyeztek, jól megértették egymást. Sokáig kerülték a témát, végül összefeküdtek és nem bánták meg. A szex volt az egyetlen kapaszkodójuk az ellen, hogy megbolonduljanak véglegesen. Aztán Martha az egyik reggel már nem ébredt fel. Andrew az űrbázis krematóriumában elégette. Egy napig gyászolta aztán leült a számítógépe elé és írni kezdett. Ujjai sebesen pörögtek a nap 12 órájában végtelennek tűnő időkön át. Éppen az előző este végzett a a munkájával. Lezárta egy hosszabb utószóval a több mint féléves munkálkodását. Aztán ivott egy Supra Cola-t, majd lerúgta a cipőjét levetett magát az ágyára, hogy ott még elszívjon egy szál cigit alvás előtt. Utoljára a kabinjában. Igen, utoljára. És így utoljára körbejárta a 13-ik szintet is ahol kerek 10 évet töltött, és ahol tudta ez az élet véget is fog érni. A vezérlőteremben hosszan állt a hatalmas panorámaüveg előtt és a csendes űrt fürkészte. Az jutott eszébe egyszer talán ideér majd egy hajó. Csak abban bízhatott nem szaladnak fejjel a falnak azok akik jönnek. Hogy óvatosak lesznek amikor az űrbázisra lépnek. Hiszen anno mikor a fertőzés elburjánzott, minden csatornán küldtek vészjeleket, és leírták magát a fertőzést is. Hogy senkit ne érjen meglepetés. Lassú léptekkel komótosan hagyta el a vezérlőtermet. Útja a lifthez vezetett. Beszállt. Megnyomta a 0-ik emelet gombot. Ez volt az abszolút mélye az állomásnak. Tudta, itt tanyázik a legtöbb mutáns. A lift lustán indult el lefelé. Amikor zökkenve megállt, a férfi elővarázsolt egy szál cigarettát és rágyújtott. Kedvtelve nézte a parazsat, majd az liftajtó nyitógombjára helyezte a kezét. Az szisszenve nyílt ki. Csak a vészfények égtek ezen a szinten halványzöld sápatag fénnyel. Kilépett a csarnokba. Áporodott, poros, penészes szag csapta meg az orrát. Hát ennyi volt. Még egy mélyet szívott a cigibe és elpöccintette. Lehunyta a szemét, és ahogy az életére gondolt arra a szépre és jóra amit átélhetett felnevetett.

A távolban egy artikulátlan üvöltés volt rá a válasz.

hangyasi•  2020. június 21. 19:44

Az én utolsó nagy utazásom /novella/

Érdekel az én utolsó és nagy utazásom története? Söröd van? Bontsd fel, dőlj hátra és hallgasd:

Minden cél nélkül indultam el aznap éjszaka. Utam parkokon, sugárutakon és szűk sikátorokon vezetett keresztül. Farzsebemben egy félig üres /vagy félig teli?/ Jack Daniels-es flaska lapult, míg a farmerom bal zsebében egy agyonnyomott pakli Marlboro cigaretta bújt meg. Az eső csendesen szitált, de ez engem nem zavart. Csapzott hajamon színesen csillantak meg a neonreklámok fényei, olybá tűntem, mint egy kósza csöves tejútrendszer, mely még keresi önmagát a végtelenben. Úgy félóra céltalan sétálgatás után késztetést éreztem arra, hogy az előre megtekert trombitáim egyikére rápippantsak. Tekintetem a környező utcákat fürkészte, és az egyik pub mögötti szűk utca épp megfelelőnek tűnt a művelet kivitelezésére. Tétován a farzsebemhez nyúltam, és a folyékony aranyat kivéve hatalmasat húztam az üvegből. Körülöttem a prűd és egyben álszent társadalom puhagerincű életformái rosszallóan néztek rám. Persze tudtam, ez inkább irigység: lám ez az ember ezt is megteheti. Meg is tettem. Élvezettel tartottam az arcomat az esőbe, míg a forró párlat elérte a gyomromat és ezzel adott valami hamis biztonságérzetet. A sikátor amit kinéztem a White Snake Pub mögötti utcarész volt. Itt már évek óta nem működött a lámpák egy része, és az a kevés is ami még világított régi, sápadt fényű veterán volt. Talán az 50-es évekből maradtak ott. Legendás, híres vagy inkább hírhedt utca volt ez. Rengeteg ember eltűnt itt, furcsa sötét üzletek köttettek, illetve megmagyarázhatatlan halálesetek történtek igen nagy rendszerességgel. Egy átlagembernek félelmetes volt, viszont egy olyan hobónak mint én, maga volt a mennyország.

Beléptem.

Mintha egy másik világba értem volna: megváltozott a levegő szaga, egyfajta fémes íz árasztotta el a számat és az eső is mintha hidegebb lett volna. Megborzongtam. Alig pár lámpa égett a távolban, miközben úgy 20 méter után két konténer között vertem tanyát. Ráérősen vettem elő a spanglit és gyújtottam rá. Ahogy mélyen leszívtam a varázslatos füstöt szél támadt. Az a fajta amire az öregek felszisszennek és azt mondják: csontig hatoló. Hosszan lent tartottam a varázsanyagot majd ráérősen eresztettem ki a tüdőmből. A White Snake-ből zene morajlott ki, valami blues lehetett. Az a fajta amely a lelkedig hatol és könnyre fakaszt. Kellemesen egészítette ki az estémet. Ahogy telt az idő és kurtult a trombita a eső is alábbhagyott.

- Hallod? - egy fiatal nő hangja hasított bele az éjszakába, s én majdnem elejtettem a spanglim maradékát ijedtemben.

- Ennyire bunkó senki nem lehet, hogy társaságban nem adja tovább a cuccost. - folytatta feddő hangon.

Mi a fene? Ki volt az? Ahogy körbenéztem, egy sápadt lányt pillantottam meg, ahogy egy távolabbi konténeren ült /vagy állt/.

Odasétáltam és felé nyújtottam a spangli maradékát. Elvette és hosszan élvezettel szívta azt.

- Mary vagyok – közölte velem miután kifújta a füstöt.

- Michael – biccentettem felé, majd kivettem a kezéből a maradékot. Meglepően hűvös, rideg volt az érintése.

Egy darabig egyikünk sem szólt, csak bámultunk bután a semmibe.

- Van még valamid? - kérdezte bágyadt elhaló hangon.

Biccentettem és a whisky maradványát felé nyújtottam. Meghúzta, majd visszaadta nekem. Kiittam maradékot én is, és az üveget messzire hajítottam. Valósággal szétrobbant a téglafalon ahogy nekicsapódott.

- Mi járatban erre? - kérdezte szenvetlen, fakó hangon.

- Csak próbálok túlélni - közöltem vele. Ezen a ponton hosszan rekedten felkacagott, mely reszelős- rekedtes köhögésbe ment át. - Túlélni, ez jó… - mondta fanyar mosollyal.

- És te? - kérdeztem vissza. Engem viszont tényleg érdekelt, hogy egy 16-20 év körüli fiatal lány mit is keres itt.

- Csak lógok a semmiben, céltalanul. - ennyi volt a válasza.

- Látom – jegyeztem meg halkan.

Rágyújtottam egy cigire, majd látva a pillantását felé nyújtottam a cigis dobozt. Kivett egy szálat, adtam neki tüzet. Felültem mellé a konténerre, és csendben, hosszan füstöltünk egymás mellett. Zavart csend támadt, csak a cigaretták izzottak csendben, s csak a parázs sercegett néha. Már-már az elalvás határán voltam, részben a fű, részben pedig az elfogyasztott whisky mennyisége miatt amikor óvatosan megfogta a kezemet.

- Énekelhetek neked egy dalt? - hangja mint temetőben kalandozó őszi fuvallat, részben békés, részben borzongató.

- Persze – bólintottam megadóan, és ő énekelni kezdett. A dal valami távoli Washingon állambeli halászról szólt, aki előbb elveszítette az anyját, majd az apját, így útnak indult. Útközben elrabolták, megkínozták, és amikor végre kiszabadult, ő is ugyanígy tett másokkal, mindaddig amíg a rendőrök meg nem fogták. Hol lágyan, hol ércesen szólt a dal, ringott vele a világ és vele ringtam én is. S közben csak telt az idő, szaladt az éjszaka.

Másnap így találtak rám a rendőrök. Vagyis először nem is ők, hanem a White Snake-nek szállító italnagyker sofőrje, aki betolatott a sikátorba, és nem messze a hátsó bejárattól meglátott engem, ahogy ülök egy konténeren, és egy önakasztott lány kezét fogva cigarettázok, és énekelek, valami ismeretlen, s igen régi dalt. Mivel nem reagáltam a rendőrökre, mentőt hívtak, és így vittek be a Main állambeli Tölgyfalevél bolondokházába, és lám így esett meg az én nagy és utolsó utazásom.

hangyasi•  2020. május 29. 09:18

Élni akart /novella/

Bágyadtan vette elő az utolsó szál cigarettáját. Szemét összehúzta, és ahogy lángra kapott a gyufa, lassú mozdulatokkal gyújtotta meg a szájában fityegő Camelt. Nézte az messzi napfelkeltét, és nézte maga alatt a várost. 66 emelt mélyen terült el alatta az amit egykor Budapestnek hívtak. Kényelmes mozdulatokkal nyúlt bele a mellette heverő hátizsákba, és komótos mozdulatokkal előhúzott pár megsárgult fényképet. Már amikor gyerek volt, akkor is elavultnak számítottak az efféle dokumentációk, ám ő valahogy ragaszkodott hozzájuk. Megnézte az első képet. Ő volt rajta 5 évesen és az édesanyja, akit nem sokkal a kép készítése után magával vitt egy öngyilkos merénylő politikai robbantása lent a metróban, valahol a Dráva utca környékén. Alig emlékezett rá. Vagyis ez így nem igaz. Egyáltalán nem emlékezett rá. Csak a fényképek őrizték az emlékét egy asszonynak, akit bár az anyjának tudhatott, sok jelentőséggel nem bírt a számára. Szél támadt. És ahogy belekapott a fényképbe, ő elengedte azt. Felröppent a levegőbe, magával cipelvén egy majd 50 évvel ezelőtti nyári délután papíron ragadt pillanatát. Ahogy a tovarebbenő kép után nézett mélyet szívott a cigarettájába és a következő képet vette szemügyre. Ezen már idősebb volt, olyan 10 éves, és valahol Hajdúszoboszlón készülhetett. A képen ő volt és az unokatestvére Gabika, ahogy fagyival a kezükben pózolnak egy medence előtt. A medencében megannyi ember és a napozókon is. Megannyi élet. Szerette az ilyen emlékeket, momentumokat, hiszen hosszan el tudott mélázni azon, vajh mi is lehet most velük? Azokkal a lenyomatokkal melyek a fényképen láthatóak. Idős, fiatal, leány, asszony, férfi és fiú. Éltek, haltak, szenvedtek vagy éppen boldogan, szeretetben hajóztak az élet vizein. Némi gondolkodás után, ezt a képet berejtette a zubbonya felső zsebébe. Hátradőlt, neki a félig leomlott egykori napelem tartónak. Még egy utolsót szippantott a cigiből, és elpöckölte a végtelenbe. Szemét lassan behunyta. Mikor is kezdődött? Olyan 20 éve? Egyszerű felfedezésnek indult, aztán… Ahogy a felkelő nap melegen végigsimított az arcán, ő elaludt. Napok óta ébren volt, kereste a lehetőségét, hogyan is juthatna ide fel, és most hogy itt volt, a szervezete jelezte: pihenned kell. Álmában ismét Hajdúszoboszlón járt a strandon, és minden fagylalt, és napfényízű volt. Kacagott ahogy szaladt a forró napsütötte betonon, és valahol az egyik napozóágyon ott várta az édesapja. Az egyetlen aki biztonságot jelentett számára a világon. Már látta is messziről, ahogy ott ült napbarnítottan, a kezében újsággal és tudta, hogy őt várja. A hangszórókból valami zene szólt, talán az ABBA egyik slágere? Erre már nem jutott ideje, hogy rájöjjön mert két dologra ébredt. Először is arra, hogy fázik, és igen, a nap már nem sütött oda hozzá. Lemenőben volt. Átaludta az egész napot. A másik pedig egy fura zaj volt. Az ajtó felől jött ahol ő is feljutott ide a tetőre. Tompa puffanás hallatszott. Valaki vagy valami megpróbált kijutni ide hozzá. Feltápászkodott. Feltápászkodott az utolsó ember itt Budapesten, mert tudta, ami most kitörni készül, az nem ember. Még csak nem is emberi. Lenézett a mélybe. 66 emeltnyi mélység hívogatta. Mintegy meginvitálta egy utolsó nagy kalandra. Vacillált. Hol az egyre instabilabb ajtót nézte, hol pedig az örvénylő mélységet. Döntött. Zsákját a hátára vette, ám előtte kivette belőle az egyetlen, évek óta rejtegetett hidrobombáját és az ajtóra tapasztotta. Kivárt. Amikor a lény ismét nekirontotta az ajtónak, ő robbantott. Pokoli tűzvész és nyomás keletkezett. A lény millió apró darabra szakadt, az utolsó ember Budapesten pedig kilökődött a város fölé. Bár nem esett neki jól, zuhanás közben nyerítve felröhögött. Nézte maga alatt a füstölgő romos egykori ékszerdobozt majd meghúzta a zsinórt a zsákján. Az ernyő kinyílt őt pedig visszarántotta, és ahogy lágy vitorlázásba kezdett elgondolkodott, hogy az Andrássy út romjai vagy a Lánchíd felé vegye-e az irányt? Az utolsó ember Budapesten még élni akart.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom