Popzenész blogja

Novella
hangyasi•  2021. február 9. 16:48

Novella: Találkozásom Jézussal

Találkozásom Jézussal /akinek nem tógája, az ne vegye magára/


Az megvan amikor Jézus besétált egy kiskocsmába valahol Szolnok környékén? Mert besétált. Ne, kérlek ne nézz olyan bambán. Nincs ebben semmi meglepő. Megteheti nem? Hogy mit kérdezel? Jézus milyen származású? Zsidó. Naaaaaa. Nemár. Most miért fintorogsz? Mi a baj? Te is keresztény értékeket képviselsz, nemdebár? Akkor szeresd felebarátodat. Hogy mi? Honnan jött? Lássuk csak. Momentán nem tudom. Bárhonnan jöhetett. Akár az apja mellől is, vagy valami közeli keresztről. Ő Jézus!!!! De, ha arra gondolsz akkor igen, ő is migránsnak számít. Most mi legyen? Nézel értetlenül. Miért? Node. Térjünk vissza oda ahonnan indult ez a beszélgetés. Szóval valahol, talán Rákóczifalván, Jézus egy álmos szerda este besétált egy kiskocsmába. Mi? Most mi a baj? Az, hogy kocsmába jár? Miért, te nem jársz? Ettől ő rosszabb keresztény lenne mint te? Most megint csak hallgatsz. Szóval besétált és rendelt egy Unicumot. Mit kérdezel? Hogy hogy volt felöltözve? Farmer volt rajta, tornacipő meg egy póló. Mégis mit hittél? Ez a 21-ik század. Már megint húzódik a szád. Mit vártál mi lesz rajta? Egy ágyékkötő meg saru? Szóval. Bevert egy Unicumot. Meg még egyet. Bűnös dolog lenne? Te mint nagy keresztény ugyancsak szoktál inni. Akkor most miért zavar ez téged? Nem zavar? Oké. A két Unicum kellően feloldotta és beszélgetni kezdett az ott lévőkkel. Még a zenegépbe is lökött némi lóvét. Persze, hogy szereti a zenét. Már miért Majkát kért volna? Neki is van zenei ízlése. Metallica szólt egész este és Iron Maiden. Igen. Ivott sört is. Drehert. Aztán a kocsma előtt lazán dobott egy sárgát, és rágyújtott egy cigarettára. Nem, nem töltött cigi volt. Camel. Dobozos. Ja. Drága. Ő meg Jézus. Szóval..., érted... Egész éjszaka ott ivott, majd hajnalban már félmeztelenül pogózott a kocsma közepén. Megint nem értelek. Miért hívták volna ki rá a rendőrséget? Csak jól érezte magát, ugyanúgy mint bárki más ebben az országban. Mit kérdezel? Tett-e valamilyen csodát? Nem. Szimplán csak jól akarta érezni magát. Majd reggel hazament. Vagy nem tudom. Vissza a mennyekbe, de az is lehet, hogy miután kilépett a kocsmából, rögtön Floridába érkezett egy laza strandolásra. Megteheti. Adott-e enni a szegényeknek? Meggyógyította-e a betegeket? Segített-e az elesetteknek? Ezeket komolyan kérdezed? Miért? Te mikor tetted meg mindezeket? Kereszténynek mondod magad, elvileg Jézus tanításait követed. Vagy tévednék? Most miért lettél ideges? Hova mész? Ne rám haragudj. Csak el akartam mesélni egy történetet. Mit kiabálsz? Naaaa. Egy szóval nem mondtam, hogy rossz keresztény vagy. Csak olyan magyaros. Álkeresztényi szólamokat iszol és vizet prédikálsz. Ne, kérlek ne tedd ezt. Tudod: akinek nem ágyékkötője, ne vegye magára.

hangyasi•  2020. augusztus 26. 09:03

Ha valaki...

Ha valaki elolvasna egy felnőttéválást és annak kálváriáját, az ezen a linken megtalálja a legutóbbi novellámat a Lidércfény oldalán:


A Borhercegnő, avagy a felnőttéválásom története

hangyasi•  2020. július 20. 16:59

Bostoni örökkévalóság /novella/

Azon a kedd reggel sem tettem másként mint ami a napi rutinom volt, mióta rokkantnak nyilvánítottak. Csak ültem kint a házam teraszán, és a nescafémat olcsó whiskyvel vegyítve kortyolgattam, miközben csendben néztem a kies külvárosi utca életét. Ismerősök és ismeretlenek jöttek és mentek, míg én a botommal a székem mellett csak tespedtem, bódultam és olcsó pipából még olcsóbb dohányt szívtam. Évek óta nem történt velem semmi. Változatosságot maximum az hozott az életembe, ha a postásom az a félnótás Aaron hozott néha valamilyen hivatalos levelet. Igen, általában csak hivatalosat, hiszen mióta problémás lettem az állam és a család szemében /mert hát ki bajlódna egy sugárfertőzött emberrel?/ már nem keresett engem senki. És legyek őszinte? Én sem kerestem senkit. Egészen addig a reggelig. Mert legyen bármennyire is szerencsétlen az ember, a szerelem bizony nagy kópé. Akkor kopogtat amikor az ember fia nem is várja. Szóval ahogy üldögéltem és pipázgattam azt vettem észre, hogy egy alak közeledik felém. A járdáról ráfordult a rövid összekötőre amely a lépcsőmig jött. Egy lány volt, olyan 21 év körüli. Igen meglepődtem. Olyannyira, hogy idegességemben még a pipámat is elejtettem és felpattantam a régi rozoga székemből. Máig nem tudom mi volt rozogább, az a 110 éves szék, vagy az egészségem? Szóval jött felém az a lány, én meg ott álltam a reggel napsütésben zavartan. Mert a lány igen gyönyörű volt. Sudár, kecses arcú, kecses járású, és ahogy a hosszú szőke hajába belekapott a szél, szinte angyali látomásnak hatott. Amikor pedig azokkal a méregzöld szemeivel az én hályogos szemeimbe nézett, még a madarak is hangosabban kezdtek énekelni. Annyit észleltem, beszél hozzám, de szinte alig értettem. Csak néztem a könnyű kötött mellényét, az alatta rejtező hetyke melleinek a vonalát, a trapézszárú farmerját, és a kezeit. Azokat a csodálatos kezeket. Nagyjából annyi jutott el hozzám, hogy az egyik barátját keresi, és hát Boston nagy. Kérdezte telefonálhatna-e? Én beljebb tessékeltem. Ő pedig jött és az életem gyökeresen megváltozott. Hamar meglett az első csók, és hamar örökké tartó hűséget esküdtünk egymásnak. Olyat melyet tudtam soha egyikünk sem fog megszegni. Elháltuk az első éjszakát, ezerszer is tán. Vagy tízezerszer? Ki számolja már azt? És megesett az a csoda is, hogy mind a mai napig együtt vagyunk. Most például én itt kint a teraszon, ő pedig bent a kanapén. Igaz, már sok minden megváltozott az utóbbi években. A bomlás nagy úr. Na jó, be kell vallanom, a kapcsolatunk kezdete kicsit döcögős volt. Amikor bejött hozzám lebuktam, mert nem is volt telefonom. Ő ezt zokon vette, de igyekeztem megnyugtatni minden rendben lesz. Nem hitte el. Kicsit összekaptunk, előkerült valami kés is, ő megfenyegetett, de a hideg acél végül megnyugtatta. Ám ez a más állapot amibe került és ami végül az enyémmé tette járt némi kellemetlenséggel. A test bomlásával. Én pedig mint egykori boncmester igyekeztem ezt az egykori vegyszereimmel és eszközeimmel megállítani. Nos. Csak lelassítani sikerült, de így is boldog és harmonikus a kapcsolatunk. Tegnap este pedig hosszan beszélgettünk, miközben igyekeztem a szemeit pótolni. Arra jutottunk, hogy ideje egy közös gyermeknek. Szóval most azért állok itt a teraszon, mert ideje elindulnom valamerre ahol sikerül szerelmünk gyümölcsét megtalálnom, majd még haza is kell hoznom. Az én kedvesem és az eszközeim az örökkévalósággal együtt pedig türelmesen várnak rám a kanapén.

hangyasi•  2020. július 4. 07:24

Dave és a karácsony szelleme -novella-

Szenteste volt. A hó tétován roppant meg Dave lábai alatt. A város már nem zsongott, csak csendben megadóan elterült a csillagos, fekete égbolt alatt, s mint egy óriási csillagszóró szikrákat vetett. A hold ezüst fénye mindent beborított, s fényét megannyi háztető és havas fa verte vissza.

Dave lassan lépkedett.

Havas-deres szakállával úgy is kinézhetett volna mint a Mikulás. De nem. Itt messze nem volt szó arról, hogy úgy nézzen ki. Az összképet megtörte a nejlonba és rongyokba tekert lába, a szakadt régi pufajka, mely aszott testét fedte, és az egykoron szebb napokat látott Levis farmer.

Dave köhögött.

Köhögése messze szállt a díszfényben pompázó kis utcácskák házai között. Szájából páragomolyag szakadt fel, és rubinvörös fénye valami rosszat sejtetett. Mert az világosan látszott, hogy nem az ünnepi fények, hanem beteges vér színezi meg azt.

Dave lassan haladt.

Lábai felverték a porhavat ahogy csoszogva, lábait húzva lassan haladt előre a kihalt utcákon. Minden csendes volt. Már amennyire egy város szenteste csendes lehet. Itt-ott kihallatszott a gyermekek örömteli nevetése, vagy az evőeszközök csilingelése, netán némi ünnepi zene. Ahol az ablakok szemmagasságban voltak ott be is lehetett látni a házakba, feltéve ha nem volt elhúzva a függöny. És Dave be is kukkantott kíváncsian ha az ablak és vele a házigazda hagyta azt.

Dave kesernyésen elmosolyodott.

Remegő, ugyancsak rongyba tekert kezeivel valami kekszfélét kotort elő a zsebéből. Beleharapott. Megmaradt pár fekete fogával mint régi malom, lassan őrölte az ételt. Nem sietett. Élvezte a pillanatot. Amit evett még a tegnapi zsákmánya volt, amiből hagyott erre a mai ünnepi éjszakára is. Lám neki is jutott ünnepi vacsora. Megtanulta beosztani azt a keveset ami manapság jutott neki. Ha valaki most messziről látta volna Dave-et az azt gondolta volna, hogy mennyire szegény-elesett és boldogtalan lehet ez az ember. De csak részben lett volna igaza. Dave bár anyagiakban valóban szegény volt, és az élete sem alakult túl szerencsésen, nem volt boldogtalan. Megannyi emlék kísérte, család, barátok, szerelmek, melyek beleégtek a lelkébe és teljessé tudták tenni jelenlegi, szegényes életét.

Dave dúdolgatott.

Bár sosem volt jó hangja és nem játszott egy hangszeren sem, nagyon szerette a zenét. Így hát Dave mint egy kis bárka az élet jeges tengerén, lassan haladt a célja felé, és közben hajókürt helyett Beatles dalokkal jelezte jöttét. Nagyon szerette a Beatlest, különösen George Harrison munkásságát a négy srác közül.

Egy sarok jobbra, majd egy balra aztán egyenesen tovább. Házak, boltok, parkok, ablakok, emberek, fények, megannyi élet és életkép így szenteste.

Meg persze Dave.

Jeges szél támadt és ez arra sarkallta Davet, hogy behúzódjon egy kapualjba. De nem, nem a hideg miatt, hanem amiatt, hogy a szél ne zavarja meg abban, hogy rágyújthasson a kedvenc pipájára. Ezt a pipát még a nagyapjától örökölte, és hű társként vigyázott rá, kísérték egymás életét. Semmit nem elsietve gyújtotta meg a dohányt, majd az elkoszlott zsákját maga alá gyűrve leült. Mélyet szívott a készségből, és érezte, hogy az kellemesen melengeti át a kezét. A dohány keserédes füstje régi jó barátként üdvözölte. Karcolt, mart, ám ez az öreg csövest arra emlékeztette, hogy még él. Hogy még van miért élnie. Még.

Zene ütötte meg a fülét. Valahol egy utcai kórus kezdett bele egy karácsonyi énekbe. Talán a csendes éj volt az. Talán. A szél ahogy hozta az énekfoszlányt, úgy vitte is tovább.

Közeledett az éjfél, közeledett karácsony első napja.

És ahogy Dave megindult úgy közeledett ő is a céljához. Ismét úton volt. Egyik utca jött a másik után, s egyik dal a másik után.

Amerre járt lassan csak sötét ablakok fogadták, némán ásító kapualjak, vagy hideg halott szemű kirakatok.

Dave találkozott Tommal.

Nem, soha nem ismerték egymást. Tom a családjától sietett éppen a barátnőjéhez amikor egy sarkon Dave szembefordult vele. Tom illedelmesen boldog karácsonyt kívánt az öreg hajléktalannak, az pedig viszont kívánta. Mivel Tom úgy vélte 10 percet még tud várni a barátnője, megállt, cigarettával kínálta az öreget, majd egy fél üveg Jagert is elővarázsolt. Dave hálásan kortyolt bele az üvegbe. Tom nem törődve az öreg állapotával ugyancsak az üvegből ivott. Az ital szájról szájra járt. Közben a telefonján az Apple Musicon Green Dayt hallgatott. Kihangosította. Így álltak ott Szenteste a csikorgó fagyban, az öreg hajléktalan és a jómódú egyetemista keserű likőrt iszogatva, cigizgetve, punk zenét hallgatva. Beszéltek is pár szót. Főként aktuálpolitika és a mai zenei ízlés volt a téma. Mielőtt Tom tovább indult, még adott Davenek 50 dollárt. Aztán eltűnt mintha ott sem lett volna soha.

Dave betért a legközelebbi éjjel nappali boltba. Az unott 50-es nő először ki akarta zavarni, de aztán csak meggyőzte őt a pénz, meg aztán csak karácsony előestéje van vagy mi, és ezen elv mentén kiszolgálta az agg fedél nélkülit. Dave vett egy üveg Jack Danielst, két doboz Camelt és 6 hot dogot.

Dave ismét úton volt, ám mielőtt célba ért volna meglátogatta a Szent Izabella híd alatt régi barátját az egykori tanárt Alfonzt. Alfonz igen a végét járta. Nehezen mozgott és lélegzett. Dave letelepedett mellé a rengeteg üres pet palack, ürülék, tű és konzervdoboz közé. Zsákjából elővett egy plédet és azzal is betakargatta öreg barátját, majd hozzábújt, hogy meleget adjon neki az étel és a whisky mellé. Dave beszélt, mesélt, Alfonz főleg csak köhögött, ivott és nagy nehezen megevett egy fél hot-dogot.

A távolban éjfélt harangoztak.

- Boldog karácsonyt barátom! - mondta Dave és átölelte cimboráját.

Mély, rekedtes köhögés volt a válasz. A percek lassan teltek, hideg szél támadt, mely még több italt kívánt, még több cigit és még több ételt. Dave énekelt is, előbb egy egyházi éneket, majd a Rollling Stones Paint it black című számát. Boldog volt, és nyugodt. Régen érezte már ezt. Szinte euforikus volt ez az érzés. A karácsony szelleme megérkezett. Megérkezett, hozott megnyugvást, békét, ételt italt és egy barátot, ugyanakkor vitt is valamit:

Dave megfagyott.

Másnap találták meg, karácsony első napján barátja Alfonz holtteste mellett. Mint egy méltóságában meggyalázott szoborcsoport úgy ültek ott, békés arccal csukott szemmel, hajukon, szakállukon némi zúzmarával és hóval. Ahogy később kiderült előbb Alfonz ment el, majd ezt észlelvén Dave is úgy döntött, köszöni szépen, de ezen a karácsonyon egy utazással lepi meg saját magát. Egy utolsó hosszú, és békés utazással.

hangyasi•  2020. június 21. 19:44

Az én utolsó nagy utazásom /novella/

Érdekel az én utolsó és nagy utazásom története? Söröd van? Bontsd fel, dőlj hátra és hallgasd:

Minden cél nélkül indultam el aznap éjszaka. Utam parkokon, sugárutakon és szűk sikátorokon vezetett keresztül. Farzsebemben egy félig üres /vagy félig teli?/ Jack Daniels-es flaska lapult, míg a farmerom bal zsebében egy agyonnyomott pakli Marlboro cigaretta bújt meg. Az eső csendesen szitált, de ez engem nem zavart. Csapzott hajamon színesen csillantak meg a neonreklámok fényei, olybá tűntem, mint egy kósza csöves tejútrendszer, mely még keresi önmagát a végtelenben. Úgy félóra céltalan sétálgatás után késztetést éreztem arra, hogy az előre megtekert trombitáim egyikére rápippantsak. Tekintetem a környező utcákat fürkészte, és az egyik pub mögötti szűk utca épp megfelelőnek tűnt a művelet kivitelezésére. Tétován a farzsebemhez nyúltam, és a folyékony aranyat kivéve hatalmasat húztam az üvegből. Körülöttem a prűd és egyben álszent társadalom puhagerincű életformái rosszallóan néztek rám. Persze tudtam, ez inkább irigység: lám ez az ember ezt is megteheti. Meg is tettem. Élvezettel tartottam az arcomat az esőbe, míg a forró párlat elérte a gyomromat és ezzel adott valami hamis biztonságérzetet. A sikátor amit kinéztem a White Snake Pub mögötti utcarész volt. Itt már évek óta nem működött a lámpák egy része, és az a kevés is ami még világított régi, sápadt fényű veterán volt. Talán az 50-es évekből maradtak ott. Legendás, híres vagy inkább hírhedt utca volt ez. Rengeteg ember eltűnt itt, furcsa sötét üzletek köttettek, illetve megmagyarázhatatlan halálesetek történtek igen nagy rendszerességgel. Egy átlagembernek félelmetes volt, viszont egy olyan hobónak mint én, maga volt a mennyország.

Beléptem.

Mintha egy másik világba értem volna: megváltozott a levegő szaga, egyfajta fémes íz árasztotta el a számat és az eső is mintha hidegebb lett volna. Megborzongtam. Alig pár lámpa égett a távolban, miközben úgy 20 méter után két konténer között vertem tanyát. Ráérősen vettem elő a spanglit és gyújtottam rá. Ahogy mélyen leszívtam a varázslatos füstöt szél támadt. Az a fajta amire az öregek felszisszennek és azt mondják: csontig hatoló. Hosszan lent tartottam a varázsanyagot majd ráérősen eresztettem ki a tüdőmből. A White Snake-ből zene morajlott ki, valami blues lehetett. Az a fajta amely a lelkedig hatol és könnyre fakaszt. Kellemesen egészítette ki az estémet. Ahogy telt az idő és kurtult a trombita a eső is alábbhagyott.

- Hallod? - egy fiatal nő hangja hasított bele az éjszakába, s én majdnem elejtettem a spanglim maradékát ijedtemben.

- Ennyire bunkó senki nem lehet, hogy társaságban nem adja tovább a cuccost. - folytatta feddő hangon.

Mi a fene? Ki volt az? Ahogy körbenéztem, egy sápadt lányt pillantottam meg, ahogy egy távolabbi konténeren ült /vagy állt/.

Odasétáltam és felé nyújtottam a spangli maradékát. Elvette és hosszan élvezettel szívta azt.

- Mary vagyok – közölte velem miután kifújta a füstöt.

- Michael – biccentettem felé, majd kivettem a kezéből a maradékot. Meglepően hűvös, rideg volt az érintése.

Egy darabig egyikünk sem szólt, csak bámultunk bután a semmibe.

- Van még valamid? - kérdezte bágyadt elhaló hangon.

Biccentettem és a whisky maradványát felé nyújtottam. Meghúzta, majd visszaadta nekem. Kiittam maradékot én is, és az üveget messzire hajítottam. Valósággal szétrobbant a téglafalon ahogy nekicsapódott.

- Mi járatban erre? - kérdezte szenvetlen, fakó hangon.

- Csak próbálok túlélni - közöltem vele. Ezen a ponton hosszan rekedten felkacagott, mely reszelős- rekedtes köhögésbe ment át. - Túlélni, ez jó… - mondta fanyar mosollyal.

- És te? - kérdeztem vissza. Engem viszont tényleg érdekelt, hogy egy 16-20 év körüli fiatal lány mit is keres itt.

- Csak lógok a semmiben, céltalanul. - ennyi volt a válasza.

- Látom – jegyeztem meg halkan.

Rágyújtottam egy cigire, majd látva a pillantását felé nyújtottam a cigis dobozt. Kivett egy szálat, adtam neki tüzet. Felültem mellé a konténerre, és csendben, hosszan füstöltünk egymás mellett. Zavart csend támadt, csak a cigaretták izzottak csendben, s csak a parázs sercegett néha. Már-már az elalvás határán voltam, részben a fű, részben pedig az elfogyasztott whisky mennyisége miatt amikor óvatosan megfogta a kezemet.

- Énekelhetek neked egy dalt? - hangja mint temetőben kalandozó őszi fuvallat, részben békés, részben borzongató.

- Persze – bólintottam megadóan, és ő énekelni kezdett. A dal valami távoli Washingon állambeli halászról szólt, aki előbb elveszítette az anyját, majd az apját, így útnak indult. Útközben elrabolták, megkínozták, és amikor végre kiszabadult, ő is ugyanígy tett másokkal, mindaddig amíg a rendőrök meg nem fogták. Hol lágyan, hol ércesen szólt a dal, ringott vele a világ és vele ringtam én is. S közben csak telt az idő, szaladt az éjszaka.

Másnap így találtak rám a rendőrök. Vagyis először nem is ők, hanem a White Snake-nek szállító italnagyker sofőrje, aki betolatott a sikátorba, és nem messze a hátsó bejárattól meglátott engem, ahogy ülök egy konténeren, és egy önakasztott lány kezét fogva cigarettázok, és énekelek, valami ismeretlen, s igen régi dalt. Mivel nem reagáltam a rendőrökre, mentőt hívtak, és így vittek be a Main állambeli Tölgyfalevél bolondokházába, és lám így esett meg az én nagy és utolsó utazásom.