Bostoni örökkévalóság /novella/

Azon a kedd reggel sem tettem másként mint ami a napi rutinom volt, mióta rokkantnak nyilvánítottak. Csak ültem kint a házam teraszán, és a nescafémat olcsó whiskyvel vegyítve kortyolgattam, miközben csendben néztem a kies külvárosi utca életét. Ismerősök és ismeretlenek jöttek és mentek, míg én a botommal a székem mellett csak tespedtem, bódultam és olcsó pipából még olcsóbb dohányt szívtam. Évek óta nem történt velem semmi. Változatosságot maximum az hozott az életembe, ha a postásom az a félnótás Aaron hozott néha valamilyen hivatalos levelet. Igen, általában csak hivatalosat, hiszen mióta problémás lettem az állam és a család szemében /mert hát ki bajlódna egy sugárfertőzött emberrel?/ már nem keresett engem senki. És legyek őszinte? Én sem kerestem senkit. Egészen addig a reggelig. Mert legyen bármennyire is szerencsétlen az ember, a szerelem bizony nagy kópé. Akkor kopogtat amikor az ember fia nem is várja. Szóval ahogy üldögéltem és pipázgattam azt vettem észre, hogy egy alak közeledik felém. A járdáról ráfordult a rövid összekötőre amely a lépcsőmig jött. Egy lány volt, olyan 21 év körüli. Igen meglepődtem. Olyannyira, hogy idegességemben még a pipámat is elejtettem és felpattantam a régi rozoga székemből. Máig nem tudom mi volt rozogább, az a 110 éves szék, vagy az egészségem? Szóval jött felém az a lány, én meg ott álltam a reggel napsütésben zavartan. Mert a lány igen gyönyörű volt. Sudár, kecses arcú, kecses járású, és ahogy a hosszú szőke hajába belekapott a szél, szinte angyali látomásnak hatott. Amikor pedig azokkal a méregzöld szemeivel az én hályogos szemeimbe nézett, még a madarak is hangosabban kezdtek énekelni. Annyit észleltem, beszél hozzám, de szinte alig értettem. Csak néztem a könnyű kötött mellényét, az alatta rejtező hetyke melleinek a vonalát, a trapézszárú farmerját, és a kezeit. Azokat a csodálatos kezeket. Nagyjából annyi jutott el hozzám, hogy az egyik barátját keresi, és hát Boston nagy. Kérdezte telefonálhatna-e? Én beljebb tessékeltem. Ő pedig jött és az életem gyökeresen megváltozott. Hamar meglett az első csók, és hamar örökké tartó hűséget esküdtünk egymásnak. Olyat melyet tudtam soha egyikünk sem fog megszegni. Elháltuk az első éjszakát, ezerszer is tán. Vagy tízezerszer? Ki számolja már azt? És megesett az a csoda is, hogy mind a mai napig együtt vagyunk. Most például én itt kint a teraszon, ő pedig bent a kanapén. Igaz, már sok minden megváltozott az utóbbi években. A bomlás nagy úr. Na jó, be kell vallanom, a kapcsolatunk kezdete kicsit döcögős volt. Amikor bejött hozzám lebuktam, mert nem is volt telefonom. Ő ezt zokon vette, de igyekeztem megnyugtatni minden rendben lesz. Nem hitte el. Kicsit összekaptunk, előkerült valami kés is, ő megfenyegetett, de a hideg acél végül megnyugtatta. Ám ez a más állapot amibe került és ami végül az enyémmé tette járt némi kellemetlenséggel. A test bomlásával. Én pedig mint egykori boncmester igyekeztem ezt az egykori vegyszereimmel és eszközeimmel megállítani. Nos. Csak lelassítani sikerült, de így is boldog és harmonikus a kapcsolatunk. Tegnap este pedig hosszan beszélgettünk, miközben igyekeztem a szemeit pótolni. Arra jutottunk, hogy ideje egy közös gyermeknek. Szóval most azért állok itt a teraszon, mert ideje elindulnom valamerre ahol sikerül szerelmünk gyümölcsét megtalálnom, majd még haza is kell hoznom. Az én kedvesem és az eszközeim az örökkévalósággal együtt pedig türelmesen várnak rám a kanapén.