Egy mindenkiért

Uram pehelykönnyű hálámat eléd helyezem,

nem terhellek tovább végzetes panaszaimmal.

Odúdba térek, a lyukba, ahol tűzmadarad

sikolya hamuvá válik és ismét életet

pólyáz. Ott maradok, ott maradok visszhangodban,

reggeltől pirkadatig, szemem fénye megszokja

olcsó napkoronádat, térdre borult előtted

ocsús búzakalászod. Uram ezzel tartozom

magasságos mivoltodnak: vedd áldozatomat.

Neked ismerős kell legyen a tékozló fiú

– idegen, országod határát nem lépheti át –,

barátodként tisztelsz Te minden önállóságot.

Utálatot már nem érzek irántad, és hálám

sóhaja tudatára ébredt, hiszen hozzád ért.