Vallomás

lelketlen idők elhagytak,
csak a bűn, mi néha fojtogat
s az önző szívem,
mert szeretek melletted ébredni kis Szívem!

Orcád dagad mikor meglátsz,
épp úgy mint a kis virágszál,
ha napfényben ébredhet:
megtelik a kis lelke fényeddel.

De sosem elég belőle
mindig jó ha itt vagy,
érzem bőröd ízét
s a puha karodat.

Lelked megszépít
s az idő együtt elröpít
a feneketlen boldogság kútjába,
együtt úszunk a mámor meg utána!

S meleg szemed fénye eláraszt
így leszünk mi ketten öregek
sosem hiába!
Mert kettőnket élteti az egyetlen fény,
semmi haszonlesés:
csak az őszinte lét.

Szeretlek!