Parton állva

Állok a part szélén
csak bámulok,
átkarol a csend,
jó hogy itt várhatok.

Nézem a folyó részleteit
foltok s csillámok szelik a habokat.
Betakar a béke, a némaság,
itt-ott egy-egy hal kiugrik:
csendes kis csobbanás.

Vágyom a sötétségre,
hogy senki ne vegyen észre,
unom a felszín buta játszmáit,
amit oly mohón csináltok,
bezzeg a pozitív szemlélet,
és a szeretetteljes élet!
Mind csak vágyálom a tegnapi lelkekben.

Magányos vagyok és csendes,
kell most a negatív pajzs mit mutathatok,
különben céltábla villogna az arcotokban.

Csak állok és bámulok,
fáj most a csend,
de ez kell nekem
nem mozdulhatok.

Nézem a zavaros felszínt, 
színes villanások,
ennyik vagytok, furcsa folyások,
mélyetek rejtve csendben takargatjátok.

Árad a folyó, kezd telni a meder,
hagyom hogy szépen elérjen engem.
Lelkem fázik benne, zavarnak az uszadékok,
darabok jobbra, darabok balra 
belémszúrnak a szálkák,
felsértik érzékeny bőrömet,
nézem  ahogy a vérem óvatosan csordogál.

Egybeolvadnék, de nem megy,
nem tartozom a lelketlen szörnyekhez,
képtelen vagyok velük azonosulni,
és látom hogy milyen gonoszok is.

Szép a felszín, nagyon szép csillogó,
de nem hagyom hogy ez elragadjon,
építem lelkem súlyos tégláit,
várom a kőművesem,
hogy közös házunk bennem álljon.

Csend van már, újra csend,
az ár visszavonult, kiköpött,
túl nehéz vagyok neki,
nem oda tartozom.

Kicsit remegek, átfáztam,
meleg ölelő karokra vágyom,
egy kedves nevető szempárra,
kivel kézenfogva tovább sétálnék.
Úgy érzem egyedül kevés vagyok,
kell a hercegem akivel egybeforrhatok.

Gondolataim addig még vegyesek,
csendesen cselezem ki a felszíneseket.
Elhagyom a partot, meguntam a játékot,
most lelépek, de később még visszasétálok,
hogy megtaláljon akit keresek.