Ősz és tél

Hullanak már szorgosan,

Narancs-barna csokrokban, 

Félig üresek a fák, 

Kopaszan virít jó néhány ág. 

A tél az ősz nyakát cirógatja, 

A hátát már végigsimította, 

Kedvesen átöleli, 

S várja mikor olvadhatnak egybe. 

Csókja reggeli ködöt hoz, 

Érintése hűvös szelet gerjeszt, 

Vallomása türelmes, 

Lassanként áthatol a pajzson. 

Szegény ősz, néha sajnálom, 

A tél pályázik a helyére bárdolatlan, 

Elsírja néha magát kis áztató könnyekben, 

Csak esik és hullajt, megunhatatlan. 

S mikor a tél diadalt ül, 

Megjönnek a fenséges szolgák, 

A föld már előkészítve, 

Vacsorázhatnak a dolmányos csókák! 

Vetési társaikkal hálát adnak a télnek, 

Ők miatta nem maradnak éhen. 

Ott ahol laktak fázott  már a lábuk, 

Nem fázhatnak egész évben a rocksztárok! 

Az ősz már érti, bele kell forrnia, 

Csak még egy pillantást

Hadd vegyek az utolsó bimbós muskátlikra, 

Kik bátran dacolnak értem a hidegben!

A tél ezt látván, magához húzza 

S forrón megcsókolja a virágok búbját, 

És zúzmarává fagy a köd szoknyája.