Neked

Te vagy a bűnöm, és csalódásom,

Te vagy az átkom, és palástom, 

A láthatatlanságom őre, 

A szívem elrejtett sarka. 

Élek érted, s halok, 

Nem tudom ki az, 

Aki elátkozott, 

De neked mormolta az átkot, 

Én vagyok az: Helló! 

Személyesen. 

Nem tudok nagyobb bánatot, 

Csak a sajátom, 

Félek az élettől, 

Ez a nagy fájdalom. 

Félek megindulni a szívem irányába, 

Főleg hogy elloptad, te galád árva. 

Normális az életed előttem s utánam, 

Én vagyok ki megbontom elméd, 

S jönnél utánam. 

Hjajj, de örülnék én neki, 

De te a Szent elveidet éled, 

Ahogy én és az eszem is, félek, 

Mi lenne ha egyszer a szívemre is hallgatnék.. 

Törnék zúznék érted, 

S magamra hallgatnék, 

Soha olyan boldog nem volnék, 

Téged s magamat látnám egyben, 

Mint a borsó s a héja, nem kifejtve. 

Nem tudom mi ez közöttünk, 

Kémia, biológia, fizika, földrajz, 

Biztos felfedeznél egy két csúcsot, dombot, 

Elkalandozna lelked, szeretnéd a testem..

De mi csak külön vagyunk, 

Te és én. 

Külön test, fél lélek, 

Saját fejekkel, makacsságokkal, 

Hülyeségekkel, bénaságokkal. 

Testem sorvad, 

Rád éhezik,

Korog a gyomrom, 

Nem vérzik, 

Mint a szívem mi kalapál, 

Hiányzik kedvességed

S a forróságod szüntelen..