Mikor suhan utoljára

Felakasztom fogasomra jókedvem,

Elment boldogságom veled, 

Nálad kel s fekszik reggel,

Ágyamban csak üresen lélegzek. 

Nélküled fázom,

Pedig nappal nem ölelsz, 

De szívem tüzébe zártam,

Éjszakai melegséged. 

Összetört álmom sóhajt nagyot,

Sután emelem kalapom, 

Vajon látják, hogy nincs levegőm?

Vajon tudják, hogy elszállt az erőm? 

Szabad perceimben könnyem harapom,

Torkom ismeri érzelmi gombócom, 

Mi nyughatatlan fekszik mellkasomon,

Úgy mint ahogy alszunk, ott pihent karom. 

Merül az elemem, nélküled csak kúszik,

Asztal alatt szánakozva vágyik, 

Bánatomban nem eszem se alszom,

De a munkába elviszem robotarcom. 

Ez most oly intenzíven tompán mardos,

Mint mikor a hóhér huszadszor ráhúz, 

S még mindig szenved az ártatlan s várja,

Mikor suhan a pallos utoljára.