Egy szakasznak vége...

Üres a szoba, pang a terem
eltelt ez a négy évem nekem.
Olyan mint az űr,
amely mindent eltűr
a szerelmet, a gyűlöletet,
a bánatot az örömöt;
keser és bűnözés,
 minden ami még belefér.
Nincs mi korlátozzon most már engem
csak a világ mi a lehet keretem
mi tágul s egyre csak bővül
ahogy az univerzum is több, ülsz
mégis a régi fekhelyeden
s merengesz a régi emlékeken,
jókon rosszakon, régin újon
s tudod hogy mindenen túljutsz
hiába a fáradozásoknak
ez már csak múlt marad,
s nem jön vissza többé.
Üstökös leszel, kitörsz mint a hajnali napfény
minek csak nyolc másodperc míg ideér
lassan kész leszel az életre
hogy aztán küszködj vele
addig míg szakállad nem nő
s minden pillanat már csak hőn
kívánt emlék,
marad nyitva az elméd,
koporsód fedelét
beszögelik végleg
s utolsó utadra mész el
ahol már minden boldog lesz és örök
majd senki nem bánthat meg...