Az idő...

Vidám vagyok, van ki táplál,
és nem érzem már a bánat szavát
csak a jóra gondolok
s nem érzem hogy más vagyok,
csak idő kellett hogy felépüljek
s ne a depim láthassátok.
Kellett hogy kiselefánt legyek,
ki keveset tanul de sokat felejt...
Kellett az idő hogy rám mondja a delejt
a bűbájt, mi újra feléleszt
vad valódi álmomból
mi keserűséggel töltött meg
de ezt már kihevertem.
Ég veled régi álmok,
most jönnek az újak, mik egyre forróbbak
s egyre inkább lüktetnek,
de elmondani nem merem
mert félek az érzelmeim csak figurák
melyek már semmit sem éreznek.
Lelkem újra szárnyal
ha a lantom nem is szólal
de élni élek és virulok,
sose sajnálkozzatok,
mert mindenki olyan amilyen
sose fordul ki magából
még ha úgy is látszódik;
csak az idő az mi játszik  velünk
s mi nem sokat változunk
de mégis magunk maradunk
és azok kik eddig is voltunk.
Meglátszódik arcunkon az idő
de nem szólunk mi semmit csak élünk tovább
lehajtott fejjel, majd újra felszegettel
hogy újra éljük minden hibánk
s újrakezdjünk, menetelünk az ősi úton
majd lassan elhalványulnk,
mint az álmok mik fiatalként erősek
csak öregkorodra elvesznek
maradnak az emlékek
majd egyszer azok is elvesznek
veled együtt...