Címtelen 1.

Ideges magány ujjai alól

betűhalmazok bomlanak.

Hideg éjszaka lassan behatol,

s telnek némán az oldalak.

 Sötétség válladra hajtja

régi emléktől forró fejét,

Te is tudod, aligha akarja,

de megfogod csendben, reszkető kezét:

Tiéd mindene már,

(f)élénk bársonysuttogása. –

Csodára nemigen vár,

az Idő reflektál elhaló szavára.