atelk blogja

Boldog születésnapot, drága Nagymamám,

ráncod eggyel sem több, mint régen,

Ott ülsz a csillagkastély párkányán,

s lenézel rám onnan, érzem.

Tudom csak mese volt, a lányról,

aki éjjel angyallá változik,

szárnyal messzire, és olyan bátor,

hogy elrepül egész az álmokig.

Ott volt a herceg is, emlékszem,

palotája aranyfényű, mint a nap,

reggel lóra pattan, készen,

hogy az emberek rácsodálkozzanak.

S a lány csak mosolyog, mikor látja,

nem szól egy szót sem, hiába kérdezi,

békét hint némán a világra,

angyalvoltát senki sem sejtheti.

Tudom, nincsenek angyalok,

s az álmok már a mesékbe vesztek,

Te találtad ki, s az a lány én vagyok,

ki most könnyezve súgja: örökké szeretlek…

Furcsa az ember…

Üres voltál, üres voltam,

félszeg lélek

kaparászik a lefolyóban.

Fülemben cseng a Lacrimosa…

Sírtam?!

Könnyem a bánatot kimosta.

Így fehéren, mint vonal tenyérben – egész más…

kissé átlátszó, tűnő látomás.

…és kezed hideg…

Bennem feszül, szakad az utolsó ideg.

Olyan szép vagy… s szól a Requiem,

a világon máshol nincs ilyen…

Gyertyát gyújtok,

takarót húzok

magamra.

Kezem emelem magasra.

Pislákol a fény,

Te vagy, a sziluett –lény,

szobám falán.

Talán, ma megérted gondolatom,

szívem nyitva hagyom,

úgy akarom,

állad ívét érinteni

és

füledbe súgni, hogy – ez isteni –

Ez isteni álom a Tied.

Ablakom alatt egy árny elsiet.

Látlak,

Másnak -

másnak látlak.

Vágylak s várlak.

Nem tagadom, hogy most is akarom…

a végtelent,

enyémmé formálni két kezed.

Furcsa az ember, ha szeret!

Lélek kaparászik a lefolyóban,

nincs választásom, erőm már fogyóban.

Furcsa az ember…

Mindenét összegyúrja, ha szeret,

amíg Te keresed régi emlékedet…

2017. augusztus 12.

https://www.youtube.com/watch?v=k1-TrAvp_xs

https://www.youtube.com/watch?v=Zi8vJ_lMxQI

Az én gyermeknapom

Mostanában sok embertől hallottam, hogy megünneplik a gyereknapot. Elviszik a kicsiket kirándulni, fagyizni, úgymond beiktatják a rutinba ezt az ünnepet. Sokaknak mindez elég megerőltető munka mellett. S a minap elgondolkodtam mi miért nem "ünnepeltük" soha a gyereknapot. Aztán rájöttem...

Vasárnap van. Családi ebédünk volt, mint általában. Néztem a népes társaságot kicsit megpihenve, miután megterítettem. Édesanyámat, ahogy sürgött- forgott a konyhában, édesapámat, aki éppen a kerti munkából toppant be. Bátyámat és a feleségét, ahogy a kisfiuk egyikőjük öléből a másikba mászik, mert el akarja érni a kanalat az asztalon, amivel majd ehet. Aztán felsírt a kisebbik unokaöcsém, a nővérem rögtön kivette a babakocsiból, és a kicsi elejtett neki egy nagy mosolyt…

A többi testvérem is előkerült, már aki otthon volt,  és asztalhoz ültünk. Mindenki megebédelt, sokat beszélgettünk és nevettünk. A nagyobbik unokaöcsém akkora, hogy ha valamin nevetünk, már velünk együtt nevet. Csillogó szemekkel igyekszik kivenni a részét az eseményből.

Ebéd után játszott a kedvenc játékával, de egész gyorsan otthagyta. Még akkor is figyeltem, amikor felkelt és édesanyámat kereste: „Mama! Mama!” Ejtette ki édesen a szavakat. Anyukám persze rögtön ott termett, a pici pedig rohant a karjaiba. Még nem igazán tud beszélni, de már mindent megmagyaráz. Meglátta a botomat a falnak támasztva, megkeresett a szemével és a nevem első szótagját kimondva, mutatta, hogy az enyém. Igaza volt, épp szükségem volt rá. Meg sem kellett kérnem, hogy nekem adja, épp csak felé nyúltam, máris mosolyogva kopogtatta a botot és a kezembe adta, hogy fel tudjak állni. Mikor kopogott a padlón nagyokat nevetett. Aztán kézen fogta a mamát és tudatta, hogy ki szeretne menni, megnézni az állatokat az udvaron…

Én már nem vagyok gyerek. A magam 21 évével, mégis a legkisebb otthon. Két kisfiú büszke nagynénje, a családi ebédek alkalmával is boldog résztvevő.

Néztem, ahogy kifelé mennek… és rájöttem. Gyerekként minden rólunk szólt, és most róluk. Nekünk nem kellett ünnepelni. Az egész gyermekkorom gyereknap volt. És, ha jobban belegondolok, igazán szerencsés vagyok, mert bár már más szemszögből, de még mindig az…

Belülről kifelé vagy
kívülről befelé
törik az ember,
ha szólni nem mer,
hogy a világ felé
már a madár- se jár...

Kívülről befelé jár az óra,
vagy máshol hál
a perc,
vigadóra...?

Belülről kifelé nézek,
s bár csak egy darab vagyok,
ha nyári napfényben megfagyok
is... érzek...

Belülről kifelé
vagy
kívülről befelé nyeli a sötétet
s, ha kéred,
még fénylik is a kristály,
amit itt hagytál...
Mikor a kék, párás, hideg pohárból,
mint a lelket a kaszás a halálkor,
az utolsó cseppig kiittál?

Mesélj nekem kalandról,

Álomról, vágyról, akaratról,

Ülj fel lovad hátára,

Szívedre hallgass – senki másra!

Járd be a mezőt, hegyet, völgyet,

Erdőben keresd az öreg tölgyet,

Öreg tölgy tövében százszínű virágot,

Milyet a világ sosem látott!

Tűzd kalapodra, de le ne szakítsd,

Lakóját – a tündért – jóra tanítsd,

Ha eső eredne, fond karodba,

S vágtass a szivárványon túlra!