atelk blogja

Egy régi iskolai feladat...

Halotti beszéd

Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk?

Átélünk száz csodát, s egyszer csak… meghalunk.

Holt testünk a por emészti fel,

Bogár lepi tetemünket ezrével.

Lásd, hát te is, ki a sír mellett térdepelsz:

Sorsod egy – bár másért esdekelsz!

Gondold át, miként cselekszel! –

Másokban, mit ébresztesz fel,

S magadban, mit temetsz el?!

Mikor lázas álmok közt hánykolódsz,

Meddő éjjel, ágyadban forgolódsz,

Mikor csorgó verejtéked párás gyöngye,

Nem lesz más, mint szerelmed fájó könnye…

Te emlékeznél arra az éjszakára,

Ahogy hold és csillag egyé válva –

Ragyogta be tiszta felleged,

Hol nem volt más: csak a szeretet,

Gyermekséged csillogó hajnalán,

Ifjúságod tündértaván,  -

Fogta meg egyszerre két kezed,

S benned egy érzés megeredt!

Álmodtál annyi szépet…

Angyalit,

Vörös rózsát - forradalmad csókjait,

Tudtad, hogy mennyire szereted:

Emlékké tetted, el nem feleded.

S közben megástad sírodat:

Ölelve csábít, lágyan simogat,

Feküdj hát selyem ágyadba,

S burkolózz sötét árnyakba!

Érezd: ajkadon forró ima remeg,

Érted nyúlnak fojtó, fehér kezek…

Könyörgésed egyre hangosabb –

Elnyel lassan a sűrű alkonyat,

S, kit oly remény vesztve hívtál:

Azt súgja:

„Küzdj és bízva bízzál!”

 

2012