atelk blogja

Régebbi novellám. Apró részletekből raktam össze. Az idézettek utáni évszám az aktuális rész keletkezését jelzi:

Egy ismeretlen tollából

„Hol van a lét, mi egykoron szárnyakat adott nekem? Hol az angyal ki ruhájából szűzi havat rázott a Földre? S nem ragadt minden a mocsoktól… nem ragadt jutalom enyveskezűek tenyeréhez… s a messzeségben, a jövő látható volt, mint fényes csillag? Volt ilyen kor? Vagy csak képzeltem…

Hajlék nélkül járom az utcákat. Cipőm nincs… szoknyám koszos és szakadt. Hajam összetapad, gubancos, ragad…

 Tiszta ég alatt hálok, s a hold hideg fényével betakar. Lecsukom szemem, alszom… de érzem az érintését… Ha egy felhő eltakarja őt, az égitestet, mi reményt csókol rám minden éjszaka, felébredek és keresem helyem. De nem találom. Elveszett vagyok… Veszem egy táskába gyömöszölt életem, és tovább indulok…

Szabad vagyok, de hontalan. … nem találom magam…”

 

2010

 

„Jobb napokon eszek valamit, rosszabbakon nem… s az emlék marad nekem. Néha iszom is… az alkohol felfűti testem… már nem fázom… Nem vagyok iszákos… ez csak egy kis segítség… hogy ne érezzem hiányodat…

 A hold még mindig követ, fényeket sző rám, az égről mosolyog felém.  Ha elköltözöm a világból, az övé leszek. Csillagként telepedek válla fölé, s majd leheletemmel érintem.

 Minden percben arra gondolok, hogy mily elfajzott lett a világ.

 Az utcának megvannak a maga törvényei. Mi másként élünk, mint azok az emberek, akiknek van valamije… pénze… gazdagok, talán?

Nem, szegényebbek, mint mi vagyunk. Az utca más… de még én sem látok bele… vakon koptatom a macskakövet.  Egyszer csak megtalálom a magam útját…”

 

2011

 

„Néha mikor nagyon elfáradok, lefekszem valahol… s arra gondolok, milyen volt régen…

Volt otthonom… volt mit ennem-innom. Voltak barátaim… Vajon, mi lehet most velük? Hol vannak, mit csinálnak? Elűzte őket is a hatalom, a pénzéhség? Vagy megmaradtak ott… olyannak… esetleg másnak… Azon a szép vidéken. A hegyek között. Esténként együtt boroztunk, formás hosszúnyakú poharakból. Beszélgettünk. Életről… boldogságról. Zöldes –fehér és fehér- kékes reménylángok szálltak közöttünk. Ki-be az ablakon. Nevetés töltötte meg a házakat és a szép holnapba vetett hit…

Mit nekünk holnap? Ki mondja, hogy szép lesz… és kire vár?

Nem rám… azt hiszem.

De akkor még, oly jó volt minden. Szavakat formáltunk a tűznél. Pattogott a fa a kandallóban. Meleg volt… és szeretetteljes… Ki-kit átölelt már egy-egy erős kar.  S ahogy a férfiak beszélgettek, mi csak ültünk ott, és néztük őket. Nem tudtak másról szólni, csak politikáról és futballról . Persze mindegyik úgy tett, mintha mindkettőhöz nagyon is jól értene.  Nagy szakértelemmel olyan szavakat használtak, amikről fogalmuk sem volt, mit jelentenek. Jól lehet nekünk se, de mi így szerettük őket.”

 

2012

 

 

„Elűztek a hazámból, s mint riadt vad futottam… de nem kellett több… épp ez volt a terv… Ezt akarták! Azt akarták, hogy fussunk… s mi futottunk… mint az őrültek… de nem mi voltunk őrültek, hanem ők!

Legtöbbünk kapott lakást… én is… szerény megélhetést… s egy álomképet, amit elkezdhettünk felépíteni. Rózsás-hajnalködös furcsa álmot… lebegést, libbenést, könnyed gyorsaságot…

Egy négytagú család apró lakását kaptam… akiket innen hajtottak el… Még magamnak is kicsi volt, nem tudom ők hogy fértek el…

Találtam egy képet a családról. Sokáig magamnál hordtam. A gyerekek szépek voltak, két kislány.  Az egyik öt, a másik olyan nyolc-tízéves forma. Szőkék, kékszeműek. Világos bőrrel, rózsaszínes arcocskával, cseresznyepiros életvidám ajkakkal.

Nekem sose volt gyerekem. Talán, ha másként alakult volna az életem…

Hamarosan elvesztettem a házat. Jött a behajtó… azt mondta a család nagy adósságba verte magát. Hiába magyaráztam, hogy ez az egyetlen esélyem… nem érdekelte. Vitték.

Utcára kerültem, s most egyedül éhesen, fáradtan telnek a napjaim… De érzem hamarosan vége… jön valami változás. Talán tényleg a vég…”

 

2012

 

„ Annyira hiányzol… sokat gondolok Rád. Kettőnkre… Arra, milyen volt, mikor először megláttalak… Tudtuk, hogy minket egymásnak rendelt a sors…

Egyértelmű volt.  Mégsem esküdtünk meg… El kellett menned…

Sokszor képzelem éjjelente, hogy melletted fekszem, veled ébredem…

Mondd, hogy szerettél belém? Olyan esetlen voltam, még csak nem is szép. Mégis én kellettem neked… nem más…

Mintha éreztük volna, hogy nem maradhatunk együtt… minden tiltó szó és tett ellenére egymáséi lettünk.

Veled váltam azzá, aki most vagyok. Az egyetlen voltál, aki megértett… tényleg az egyetlen.

Aznap éjszaka a sötétség szirmait bontogatta hajamban…

Csendes volt minden. Az ágy poros és hideg… mégis, mintha valami csoda-országban lettem volna. Titkokat fontak körénk a percek, mikor odabújtál hozzám. 

S az ablaküvegen átszűrt fények lassan megtaláltak minket. Felemeltek, magukhoz öleltek…

A lepedő fátyolos selyemként markolt meg, mintha el akart volna rejteni. Nem bántam… hangodat kívántam hallani, s szavaid oly reszketve lépdeltek felém… mégis tele voltak élettel, aranyozták a képzeletemet, mely lassan valóságot hintett körénk.  Suttogva beszéltél, én is suttogtam. Nem akartam felébreszteni a kételyt, mely nem hitte el, hogy megtörténhet… De megtörtént.

 Életem lassú csókba olvadt, egyszer, kétszer… s még milliószor…

Oh, Istenem! Mennyire szerettél! S én mennyire szerettelek… Mennyire… mennyire szeretlek…

Másnap kilépni a kis házból… ki az utcára felszabadító érzés volt… Boldog voltam. Bár azt mondtad ne fogjam kezed, én gondolkodás nélkül beléd karoltam. Féltél, mi lesz, ha megtudják… tudták azt a nélkül is… Úgy néztek rám, mint hitét-és eszét vesztettre, ki sültbolond módjára bűnt követett el. De engem, egy cseppet sem érdekelt.

Míg el nem mentél tovább szőttük álmainkat. S mint ezüsthold a város felett, lelked úgy lebegett felettem. Kis fürge ide-oda ugráló, hol eltűnő, hol megjelenő sikamlós szeretetre vágyó lény… a hold… azóta is lelkedre emlékeztet.

Eggyé lettél velem, s el is váltál tőlem, magadat ismételted, míg őriztél, míg őriztelek.

Te eltűntél… én bujdosom, mint üldözött és kóválygok.

Reményvesztetten.

Még mindig emlékszem illatodra, s néha sóvárogva nyúlok kezed után, mikor a homály rám telepszik, de eltűnik, mielőtt elérném.

S mikor lelkedet látom mosolyogni az égen, arra gondolok, milyen jó lenne a karjaid közt örök nyugalomra térni…

Vajon hol vagy most? Élsz még? Gondolsz néha rám?”

 

2012

 

 

„ Átvonulok a sikátoron… nem számolom, hány lépést teszek meg… már nem tudom, mennyi idős vagyok… biztosan nagyon öreg.  A házfalak fakulásából érzem, hogy telnek az évek. Csak nyögik bajukat… a hajnal párát lehel rájuk, s nedvesen sóhajtanak. Kínoktól roskadó karjaikban ringatják az elpazarolt órákat…

Az én perceim is kezükben vannak. Általában ezen a helyen alszom… tegnap éjszaka nem tettem. Szerencsémre…

Történt itt egy gyilkosság. Lelőttek egy embert, pont ott, ahol feküdni szoktam. A tettes még szabadon van… amikor megtudtam néhány percre elájultam. Én is lehettem volna.

A holdat követtem, idegesen vándorolt az égen.  Utána mentem, hátha kideríthetem mi baja… de nem jöttem rá.  Mégis, ez mentette meg az életemet.

A világ korcs. Az emberek gépekké váltak. Én nem akarok azzá lenni. Már nem tudjuk egymást szeretni, csak úgy lövöldözünk, késelünk, erőszakolunk, és marcangoljuk a másik testét-lelkét. Minden ok nélkül. Azt hinnénk, az egyszerű ember ilyet nem tesz. Nincs rá oka vagy módja… nem juthat akkora hatalomhoz vagy pénzhez, hogy megöljön egy másikat. És mégis…

Talán szerelemféltés volt?  Vagy fenyegették, zsarolták a családjával? A szeretteim épségéért én is tudnék ölni… de másért… nem. 

Mi kis háborúkat játszunk egymással. De mindez ekkora agresszivitást feltételez? Ölni…

Igaz egy háború sem a szeretet miatt kezdődik. De a hatalmi harcok, azok hatalmi harcok. Ennyire kihatnának ránk a nagyvilágban történtek? Vagy egyenként mind szörnyetegek vagyunk..?

Talán tényleg azok vagyunk…”

 

2014

 

„Továbbálltam. Gondolataimba merülve leültem a hideg kőre a pályaudvaron. A sínek céltudatosan szelték a vidéket, s tűrték, hogy a vonatok rajtuk taposnak. Béklyózottak! –sóhajtottam gondolatban – Csak félig él, aki nem szabad!

  Az egyik vonat csikorogva fékezett, s kitódult belőle a tömeg. Mindenki sietett, bőven volt dolguk. Lépést kellett tartaniuk a világgal.

Lehetetlen.

Bár mondják, a lehetetlen nem létezik.

Ahogy fáradt, fátyolos tekintettel bámultam a hömpölygő ember kavalkádot, egy fiatal nő lépett elém.  Jólöltözött volt, üde és friss. Nem szólalt meg, csak nézett mosolyogva és a kezembe nyomott egy szendvicset.  Megköszöntem, boldogság öntött el.

Kicsit megremegett a kezem, sóhajtottam. Még, ha nem is múlik el, van remény… Jó emberek is élnek ezen a Földön.

Ettem pár falatot, majd a maradékot eltettem, hogy másnapra is legyen. 

A pályaudvaron ért az este, úgy döntöttem ott maradok. Talán csak most… talán néhány napot.

A hold most nem volt telt, mégis fényesen tündökölt. Elmosolyodtam, mikor megláttam a kis sarlót, mely innen nézve már egészen dagadt… de nem vagyok csillagász… az is lehet, hogy csökkent.

Ez volt az utolsó kép, amire emlékszem, mielőtt álmatlan alvásba merültem.”

 

2014

 

„Jártam egyet. Az emberek kifele bámultak a vonatablakból. Mióta vagyok itt?...

 Nem tudom… talán mindegy is. Egyre csak fáradok, napról napra. Mégis hajt valami. Mintha keresnék valamit, de nem keresek…

Leültem egy padra. Az emberek már nem bámulnak meg, s aki tényleg sűrűn jár erre, nem viszolyog tőlem. Van, aki átnéz rajtam, van, aki elfordul, de nem látok a szemükben undort. S az a nő tegnap is hozott ételt… hálás vagyok neki.  De inkább ne nekem hordaná, már nem sokáig bírom!

Fel akartam állni, de nem tudtam. Alig tartott a lábam. A testem teljesen kimerült.

Csak egy kicsit elhagyatottabb helyre lenne szükségem… s feladhatnám… nyugovóra térhetnék…

Valaki a vállamra tette a kezét… összerezzentem… hozzámérni nem szoktak.

-        Hadd segítsek. – mondta egy megnyugtató férfihang.

 Felnéztem, keresve a tulajdonosát, s mikor megtaláltam a hanghoz tartozó alakot és arcot, rögtön felismertem. Meleg, mégis kicsit fájó érzés nyilallt a szívembe. Mi van, ha képzelődöm? Rápillantottam még egyszer.

Istenem, ez Ő!

Válaszolni akartam, de abban a pillanatban minden elsötétült.”

 

2015

 

„ Mikor felébredtem, egy csendes helyen voltam. Egy pince falai reszkettek és izzadtak körülöttem. Nem kaptam levegőt a csodálkozástól… Mellettem ült a földön, és engem nézett. A tekintetébe mélyedtem, fáradtnak tűnt, de a régi fény még ott pislákolt szemeiben. Mosolygott. Én is. Ha belegondolok mennyit álmodoztam erről a percről, és most itt van… Annyi mindent akartam kérdezni tőle, hol járt, mit csinált, miken ment keresztül, de nem tettem. Figyeltem, és amint felébredtem az első sokkból, fogtam csak fel, hogy ő épp olyan, mint én. Hajléktalan. Egy nagykabát volt rajta, a szakálla megnőtt és egy nejlonzacskóba gyömöszölte a személyes dolgait. Mindössze ennyi volt az élete. Senkije se maradt. Sóhajtott, amikor meglátta az arcomon a döbbenetet. Kezét reszkető tenyereim közé vettem. Úgy vert a szívem, mint egy kezdő kamasznak, aki épp szerelmet készül vallani.

-        Azt hittem jobb a sorsod. – szólalt meg halkan.

-        Azt hittem sose látlak többé. – mondtam elcsukló hangon.

-        Túléltem a háborút. – sóhajtott újra.

-        Mennyi idő telt el azóta?

-        Tíz-tizenkét év.

-        Csak negyven lennék? – kérdeztem csodálkozva magamtól.

Csak mosolygott. Azt mondta, tud egy helyet, ahová elmehetnénk kicsit rendbe szedni magunkat… Kérdés nélkül követtem belékarolva úgy, mint régen.  Kis utcákon sétáltunk, hogy kerüljük a nagy tömeget.  Míg oda nem értünk, beszélgettünk. Sok személyes dolgot elmesélt. Rengeteget szenvedett a háború miatt… Még most is hallja az ágyúdörgést és a puskaropogást… meg a bombákat. Maga előtt látja a katonákat, akik mindent megtesznek a hazáért, s mégis emberként szenvedik végig a háborút. Igyekeznek nem gondolni a családjukra, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszükbe.

Sok ember veszett a csatamezőn, katonák, parancsnokok, tábornokok, civilek… férfiak, nők, gyerekek.

Az egyik őrjárat alkalmával, valaki bombát robbantott. Négy társa közül csak ő élte túl.

A legjobb barátja mellette vérzett el…

Ő maga majdnem elvesztette a fél karját. Azóta is béna rá.

Egy küldetéskor rajtaütöttek az ellenségen. Néhány civil is volt ott. Valahogy odakeveredtek… vagy szándékosan tartották ott őket, hogy fékezzék a támadást. Nem szeghették meg a parancsot: mindenkit le kellett lőni. Volt köztük egy kislány is. Az ő golyója végzett vele.

A legszörnyűbb az egészben, hogy parancsot kapnak. Ha nem teszik meg, őket lövik le. Harcolniuk kellett, mert dúlt a háború. Egymás ellen. Holott az ellenség is emberekből állt. Nekik is volt életük, családjuk… mégis meg kellett tenni, mert a békekötés a hatalmi, gazdasági, politikai és egyéb érdekek miatt nem volt kivitelezhető. Az évek során kiéleződtek a vallási ellentétek is… Mindenki gyilkolt mindenkit. S a vége… „szerencsénk” volt, mi nyertünk. De mégis, milyen áron? Amennyi életet követelt, az mind: járulékos veszteség.

Kimondhatatlanul sajnáltam, és együtt éreztem vele.

Mikor a kiszemelt helyre értünk, kicsit meglepődtem. Egy fogadó volt. Tudtam, hogy van ez a hely a városban. A házaspár, aki üzemelteti végtelenül kedves. Mégsem jártam még sose itt. Úgy éreztem nem nekem való. Mindenki csak néhány órára jöhetett be, de le tudott fürdeni, kapott meleg ételt és egy kis útravalót. Ennyivel tudtak segíteni. Ami pénzt belefektettek azt bőven el tudták volna költeni magukra, mert bár jól éltek, nem voltak dúsgazdagok, de azt mondták, így legalább biztos jó célt szolgál.

Jól esett a tisztálkodás, az étel és a kis pihenés, éjszakára visszamentünk az elhagyott pincébe, hogy fedett helyen legyünk. Már elég hideg volt az idő. Még néhány hét, és kénytelenek leszünk felkeresni egy menedékszállót, már ha lesz még helyünk.”

 

2014

 

„Reggel mellette ébredtem. Jó ideje együtt próbáljuk túlélni a napokat. Lassan ismét tavaszodik. A nap melegének már van némi ereje, jót tesz, egy kicsit feltölt. Mióta vele harcolom végig a heteket, könnyedebbnek érzem magam. Mintha nem is küzdelem volna, hanem valami más. Nem olyan szomorúak az órák. Hamarosan végleg kint maradhatunk, azt hiszem úgy még jobb lesz.  Mindketten szeretünk kint lenni, úgy érezzük szabadok vagyunk, és néha azt képzeljük, van hová hazamenni. De így minden más… még az is, hogy az utcán élünk. Mert van kiért felkelni.

 Kevésbé tűnik fel mostanság az a sok rossz. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem szűnt meg az erőszak, és az emberek kétségbeesett segélykiáltásának lecsapódása…

Néhány napig gyengélkedtem. Nem tudtam felállni, sőt mozdulni sem… de most már jobban vagyok. Az járt a fejemben, ha meghalok, legalább valakinek feltűnik, valakinek hiányozni fogok…

Végig mellettem maradt, igyekezett gondoskodni rólam. Kedves volt és kitartó.

Már másként nézek rá, mint azelőtt. Szinte még gyerekek voltunk. Épp csak beleértem a „felnőtt” korba. Most mélységes érzelmekkel ragaszkodom hozzá. Bármit megtennék érte, de ez nem az a szerelem, mint volt. Nem érzem a szenvedélyt, ami egykoron összekötött vele. Inkább megfáradt láng, ami boldogsággal melegíti a szívemet. Többet ér nekem, mint valaha.”

 

2015

 

„ Mostanság sokkal többet gondolkodtam róla és magamról, mint a világról, a kérdésekről, a kínokról és a miértekről. Pedig ezekkel is szívesen foglalkoztam, akár csak, hogy elüssem az időt, vagy megpróbáljam kitalálni, miért van az élet, és miért így áll a világ.

Nem éreztem önzőségnek, hogy háttérbe kerültek, sőt inkább megnyugvásnak. Egyik alkalommal feltűnt, hogy valami nyomasztja, úgyhogy igyekeztem utánajárni a helyzetnek:

-        Mielőtt megláttalak a pályaudvarnál – kezdte el csendesen – a folyóhoz készültem.  Látni akartam… érezni…

-        Mit?

-        A sodrását. Meg akartam halni… már nem bírtam tovább, az éhezést, a fázást, az álmatlanságot, a gyötrelmet, az emlékeimet…

-        Meg tehetted volna… miért álltál meg?

-        Felismertelek. Ott, azon a padon, és ezt jelnek tekintettem. Úgy gondoltam, új esély a boldogságra… hogy egyszer csak újrakezdhetjük, és minden olyan lesz, mint régen. De… - nyelte el a kitörni készülő szavakat.

-        Még most is meg akarod tenni?

-        Nem. Már nem. De, rájöttem, hogy semmi sem jön vissza, nem lesz olyan, mint régen.

-        El akarsz menni?

-        Nem.

-        Jó.

-        Jó?

-        Jó, akkor csináljuk végig.  Csináljuk ezt végig ketten. Bármennyi is van még hátra.

-        Csináljuk végig– ismételte átölelve engem – ketten.”

 

***

Bármennyi is van még hátra…

***

2014

 

2015

A történet előtt annyit hadd áruljak el, hogy nem tudom mi hozta ki belőlem már majdnem három éve. De most megtaláltam, és gondoltam, megosztom Veletek!Kíváncsi vagyok, ki, mit érez benne. Köszönöm, ha olvassátok. 

***

 

Ádám: Mit keresünk itt?

Éva: Nem tudom.

Ádám: Aki keres, az talál. Én találni akarok.

Éva: Olyan szép az idő, őszi szuszogás a tavasz vidám nevetésében. Kis angyalok gyújtanak fényt, s mutatják az utat… Kövesd azt!

Ádám: Talán kincseket találok, meglelem a jövő titkait.

Éva: Ha találnék, szerelmet találnék, a nyár friss köntösében boldogságra lelnék.

Ádám: Palotát, s én leszek a király.

Éva: Szívem királya vagy, az nem elég?

Ádám: Többet akarok, akarok még…

Éva: Kamaszos vágy hajt, ostobaság. Nézd az erdőt, oly gyönyörű, tévelygünk mégis, mint két gyerek, segíts meglelni az utunkat…

Ádám: Sajátom majd csillog, de a tied?

Éva: Veled. Veled megyek.

Ádám: Akkor hát induljunk!

Éva: Várjunk még… hátha eljön.

Ádám: Ki?

Éva: Ő.

Ádám: Ki ő?

Éva: Aki segít, utat mutat. Én várok.

Ádám: Én is.

 

Csend.

 

Ádám: Hogy néz ki?

Éva: Ki?

Ádám: Hát ő.

Éva Ki az az ő?

Ádám: Akire várunk.

Éva: Nem tudom.

Ádám: Akkor honnan tudod, hogy eljött?

Éva: Megérzem.

Ádám: Mivel?

Éva: A szívemmel.

Ádám: Induljunk, semmi értelme!

Éva: Még ne! Itt lesz, hamarosan.

Ádám: Meg akarom érteni a világot, mindent tudni akarok. Enyém lesz a föld és az ég.

Éva: Ádám… fáj!

Ádám: Mi fáj?

Éva: (A mellkasához kapva.) : A szívem.

Ádám: Ülj le!

Éva: (Leül egy kőre.): Már jobb.

Ádám: Tudós leszek. Lényeket teremtek és szolgálatomba állítom őket.

Éva: Gyermek fogan bennem, felnevelem, és boldog leszek. Veled.

Ádám: Meghódítom a világot.

Éva: Az anyaság a legszebb dolog, én majd ennek hódolok.

Ádám: Eljutok a Naphoz.

Éva: (Felsikolt.): Már megint.

Ádám: Mi van már megint?

Éva: A szívem.

Ádám: Tarts ki!

 

Újabb csend.

 

Ádám: Mikor jön már?

Éva: Ne türelmetlenkedj!

Ádám: Tornyot építek és onnan lesek majd minden embert. Én mondom meg, hogy, mit csináljanak.

Éva: (Hanyatt dől.): Megölsz…

Ádám: Én? Nem akarlak megölni.

Éva: Tudom. De ez fáj! Hagyd abba!

Ádám: Ugyan mit? Istenként fognak tisztelni.

Éva: Nem látok.

Ádám:(Megfogja a kezét.): Ne félj, itt vagyok!

Éva: Ádám, te vagy az?

Ádám: Igen. Igen, én vagyok.

Éva: Megvakultam.

Ádám: Ha hatalmam lesz, megkaphatod a legjobb orvosokat, és meggyógyulsz.

Éva: Nagyon fáj a mellkasom, nem kapok levegőt.

Ádám: Tarts ki, hamarosan a világ ura leszek, majd segítek.

Éva: Nem kell a hatalom. Küzdeni akarok.

Ádám: De hát vak vagy.

Éva: Nem érdekel. Engem nem a szemem vezet.

 

Ismét csend.

 

Ádám: Itt van már?

Éva: Még nincs.

Ádám: Meddig várunk? Mindjárt sötét lesz.

Éva: Nálam már így is az van, mégis minden világos.

Ádám: Nem értelek. Ez egy rejtvény?

Éva: Ő szelíd, mint a legősibb vad, bölcs, mint a folyó, erős, mint a hegy, tiszta, mint az anyaföld, s ragyogó, mint a csillag.

Ádám: Nem értelek, te nő!

Éva: Kész vagyok meghalni érted.

Ádám: Mindent megállíthatok, nem kell meghalnod.

Éva: Nem kell a hatalom, mondtam már. Ő nem ad hatalmat.

Ádám: Hát akkor, mit?

Éva: Mindent, mi a szemnek láthatatlan.

Ádám: Annak meg, mi haszna?

Éva: Az élet.

 

Megint csend.

 

Éva: Szeretlek.

Ádám: Semmi haszon.

Éva: Szeretlek.

Ádám: Jól van.

Éva: Hallgass a szívedre!

Ádám: (Hallgatja.): Dobog.

Éva: Mit mond?

Ádám: Csak dobog.

Éva: Hunyd le a szemed…

Ádám: Úgy nem látok. Ha nem látok nincs hatalmam a dolgok felett.

Éva: Nem kell a hatalom. Hunyd le a szemed.

 

Ádám lehunyja a szemét és vár.

 

Éva: Mit súg?

Ádám: É-va, É-va, É-va.

Éva: Mindjárt itt lesz.

Ádám: Ideje már.

Éva: Tetszeni fog, csak tartsd csukva még egy kicsit a szemed.

 

Ádám csukva tartja a szemét, nem mozdul.

 

Éva: Most mit mond?

Ádám: A neved hajtogatja. Ez mit jelent?

Éva: Nyisd ki a szemed.

Ádám: (Kinyitja a szemét.): Nem látom. Senki sincs itt.

Éva: Nézz körül jobban!

Ádám: (Körülnéz.): Csak te vagy itt meg én. Senki más.

Éva: Az pont elég.

Ádám: Így kin gyakoroljak hatalmat?

Éva: Nem kell a hatalom. Nem azt súgta a szíved.

Ádám: Igazad lehet.

 

Csend.

 

Éva: Csókolj meg!

 

Ádám megcsókolja Évát.

 

Éva: Megtetted, amit kértem. Nincs hatalmad.

Ádám: Nem kell a hatalom, nem azt súgta a szívem.

Éva: Szeretlek.

Ádám: Én is szeretlek.

Éva: Megint látok.

Ádám: Ez egy csoda.

Éva: Most már mehetünk.

Ádám: Eljött?

Éva: Érzem a szívemben.

Ádám: Én is.

Ádám és Éva: Eljött.

 

Indulnak.

 

Éva: Gyermeket várok.

Ádám: A csóktól?

Éva: Nem, a szívedtől.

 

***

Ősi szeretet

 

Langyos tengervíz mosta a partokat, megérkezett a szeplős nyár. Könnyű ruháját a tájra terítette, s mosolygott, mint angyal a mennyben, mint szellem az égben. Játszott kicsit, lábujját óvatosan merítette a habok közé, a forró homok még talpa alá folyt, s szomjasan tikkadt a sótól. A hegyek könnyű lélegzéssel vidáman nyújtóztak a magasba, örök békétől dobogó szívvel. Egy sas keltett örvényt feketetollas szárnyával a légben. Vijjogott, mintha üldöznék. De csak a világot üdvözölte. Szeme mégis éles volt, mint a legjobb vadászé.

 A fák árnyékából lassan kivált egy alak. Fekete haja a vállára omlott, madártoll ékesedett rajta. Arcát lágyan érte a napsugár. Színe szép volt, mint rézből faragott szobor. Testét ruha fedte, ing, mellény és nadrág, derekán bőröv függött. Lábát könnyed avarjáró ölelte körül, hogy hangtalanul járhasson. Versenyre kelhetett volna a sassal, fürge volt, mint bármelyik vad. Nyelvével finoman csettintett, mire a nem messze álló musztáng felkapta a fejét. Közeledett hozzá, s üdvözlésképp megbökte a karját. Az indián homlokára fektette a tenyerét, és halkan suttogott hozzá.

Tökéletes egyetértéssel lépkedtek egymás mellett, mint két töretlen boldog lélek, mik képesek eggyé válni. A férfi egy pillanatra megállt, ekkor a ló is. Egy szökkenéssel a hátán termett, de az állat nem mozdult.  Mikor testsúlyát hátán érezte, s combja az oldalába kapaszkodott, egy apró szorítás jelére elindult, majd vágtába tört ki. Az indián rikoltása törte meg egy percre a selymes csend álmait. Kitárta kezét, és mélyen tüdejébe szívta a végtelen apró kristályárnyú szemcséit.

Végigszelték a tájat, eggyé lettek az ősi elemekkel. S esteledve elérték az eget. Magasba költöztek. Ő és a ló. Hagyták, hogy lelkük pőrén vágtasson az ismeretlenbe. Az ismeretlen rejtett titkaiba, mint két ezüstös suhanás.

Ma is látni őket. Látni a csillagokban, érezni illatukat a nyár balzsamos leheletében, a tavasz könnyű mosolyában, az ősz boldog sóhajában és a tél csillogó szemében. Otthonra lelnek minden szívben, kik hallják a dob ősi ritmusát, a természet reszkető örömét őrzik. De a valós ok, ennél mégis összetettebb. E két vándor békét őriz. A világ békéjét őrzik. Mert mindketten tudták, milyen az szeretni. Szerették egymást, az életet, a természetet, a szabadságot és másokat.

Ez a béke születik újjá mindig, amikor kimondod: Szeretlek. Mert az ősi szeretet élménye minden szívben megbújik, s minden lény arra vár, hogy valaki előhívja belőle.

 

2013

Évtizedekkel ezelőtt még nem volt ilyen fejlett a technika, és nem tudtak ennyi mindent a világról, mégis sokaknak megvolt a saját elképzelésük. A városok sem voltak ennyire kiépítve, nem virágzott az infrastruktúra még a nagyvárosokban sem. Az orvostudományi kutatások is gyerekcipőben jártak egyes területeken. És akkor nem ejtettünk szót a falvakról…

Ha az ember falun nő fel, tudja, hogy az a hely teljesen más világ. Tiszta, nyugodt környezet, egy kisbolt, esetleg egy aprócska vendéglő, ahol ebédelni lehet.  Olyan hely, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud vagy tudni vél ezt-azt a másikról.

Egy ilyen kis faluban élt egy lány, aki kicsit más volt, mint a többi. Eleinte nem zavart senkit, hogy nem nyitotta ki a száját, sőt néha még dicsérték is érte, hogy nem feleselt a felnőttekkel…

Ám, ahogy cseperedett csak nem tanult meg beszélni. Mindenki várta, hogy megszólal, de nem így történt. Az a gyermek nem beszélt, nem játszott a többiekkel, mintha nem is értette volna, mit mondanak neki.  Iskolába sem járt, a tanács kiutasította onnan, mondván csak hátráltatja a gyerekeket, és zavaró az előre- hátra dülöngélő mozgása.

A gyermek szinte sosem nézett senki szemébe, de ha egyszer-egyszer megállapodott a tekintete valakiében, akkor is csak üvegesen meredt rá. Naphosszat otthon ült a sarokban egy széken, és dülöngélt. Néha hallatott furcsa hangokat, de ez inkább rémisztő volt mások számára.

Csak ritkán tette ki a lábát otthonról, s ha ez megtörtént az emberek gyakran kinevették, merthogy sokkal lassabban ment, és úgy járt-kelt, mint egy kísértet. Mintha nem is vették volna emberszámba.  A lány édesanyja egy szerény, tisztességes, madárcsontú asszony volt, de folyton betegeskedett. Minden nap imádkozott a lányért, de lassacskán kezdte elhagyni a hite, és úgy gondolta már sosem lesz normális.

Amikor megszületett, olyan boldog volt. Ő volt az egyetlen gyermeke, és minden reménye benne élt, főleg miután a férje meghalt a háborúban.  De mikor kiderült nem tud beszélni, gyászruháját le sem vette, azt mondta, a lányát is gyászolja, amiért annyira más, mint a többi. Úgy tűnt az asszony már élete végéig feketében jár majd.

Egyszer egy szép tavaszi napon a lány mégis kikelt a székből, a szomszédba ment tejért, mert az édesanyja gyengélkedett kissé. Megfogta a nehéz tejeskannát és elindult.  Tudta merre kell menjen, mert már járt ott, és azt is tudta, hogy a szomszéd egyszerűen megtölti majd a kannát és visszaadja neki.

A szomszédban egy öregember élt. Kedves volt, de nagyon szűkszavú.  Egyetlenegy öröksége a nagyapjától, egy zongora. Sokan mondták neki, hogy adja el, mert legalább kényelmesebben élhetne, de ő nem akarta. Azt mondta a nagyapja lelke a zongorába költözött, és minden billentyű egy –egy lélekbillentyű… Ha megszólaltatja valaki, az emberek szívébe boldogság költözik, és az, aki játszik rajta, feltárja a saját lelkét is.  Hóbortos öregnek tartották, és épp úgy pletykálkodtak róla, mint a lányról. De az öreg nem törődött vele, a lány meg talán fel sem fogta.

Amikor a gyermek megérkezett az öreg épp a házban volt, és a zongorát bámulta. Csak megállt az ajtóban.  A férfi percek múltán vette észre, de mint aki nem törődik vele, leült a zongorához és játszani kezdett. A lány most halott először zongoraszót, megijedt, mert nem tudta, mi az, vagy honnan jön. De aztán kíváncsi lett, közelebb ment és figyelt. Szemmel láthatóan tetszett neki, talán életében most először jelent meg mosoly az arcán.

Az öreg egy pillanatra abbahagyta, és magához intette a lányt.  A gyerek leült mellé a székre, és néhány perc múlva járni kezdett a keze a zongorán. A férfi maga is meglepődött, de hírtelen támadt egy ötlete. Valahol a lelke mélyén szerette és egyben sajnálta is a lányt, amiért annyira elzárta magát a külvilágtól. 

Nemsokára a két ráncos öreg kéz, és a gyermek puha, fehér kezei együtt játszottak a zongorán. Az öreg tanítgatta még egy kicsit, majd megtöltötte a kannát. Úgy gondolta nehéz lesz neki, így visszakísérte az úton. Az anyja meglepődött, hogy nem egyedül jött, azt hitte valami rosszat csinált, és már épp meg akarta szidni, de a férfi félbeszakította. Azt mondta a vasárnapi istentiszteletre mindenképpen hozza el a lányát.

Hamarosan eljött a nap, az asszony kissé félve öltöztette fel a lányt. De valamiért mégis megtette. Nem akart szégyenben maradni, de úgy érezte, ha végre meglátják, hogy tud viselkedni, talán elfogadják.  A gyerek lelkére kötötte, hogy egyenesen végig kell ülje a misét, nem rúgkapálhat, nem dülöngélhet és nem adhat ki furcsa hangokat, mert normális emberek ilyet nem csinálnak, és nem veszik jónéven ha ezt látják.  Nem tudta, hogy megértette –e, amit mondott, azt pedig végképp nem, hogy be tudja –e tartani, csak reménykedni volt már ereje. Bár már régen nem hitt igazán, most mégis úgy érezte, egy próbát megér.

Amikor megérkeztek a templomba, szinte mindenki szúrós szemekkel nézett rájuk, néhányan összesúgva kérdezték, hogy mit keresnek itt... Felháborodtak azon, hogy közéjük merte vinni a lányt, az a hír is szárnyra kapott, hogy a gyereknek fertőző betegsége van, ami felemészti az ember lelkét, és ezért ilyen üres a tekintete…

Kisvártatva megérkezett az öreg is. Csak ünnepekkor járt el templomba, így ő is nagy meglepetés volt. Tisztelettel köszönt az asszonynak, rámosolygott a kislányra, és megfogta a kezét.

A lány először kicsit félt, és nem értette, mit akar. Az öreg megállt, rá nézett, és rámutatott valamire a templom sarkában. Ezt már rögtön megismerte, mosolyogva követte hát az öreget.

A kislány leült egy székre, és játszani kezdett, a férfi végig a vállán tartotta a kezét. A zongora felcsendült, és a dal beragyogta a termet. A lány játszott, és mindeközben úgy mosolygott, mint még soha. A billentyűk hangjai boldogságot hintettek az emberek szívébe.

Az asszony, aki egészen idáig nem tapasztalt még ilyesmit, sírva fakadt. Könnyeit törölgetve hallgatta, ahogy a gyermek játszik, és úgy érezte érti őt, teljes szívéből érti… a lelkét! Most tudhatta talán életében először ennyire közel magához a lányát, mióta kiderült „ő más, mint a többi.”  Mindenki néma csöndben hallgatta a dalt, és figyelte a kislányt, aki most először beszélt hozzájuk a maga nyelvén egy öreg zongora segítségével…                                                                      

  2010

 (Részt vett a Mécs László Társaság pályázatán.)

Odakint sűrűn hullt a hó, mint gyengéd takaró fedte el a várost, mesével balzsamozva lelkét és álomba ringatva testét. A pelyhek könnyedén szálltak alá a felhőkből, semmi sem zavarta útjukat. Bár a csipkeruhába öltözött pajkos szél, néha bele-belekapaszkodott egybe, hogy távolabbra röpítse. S ilyenkor a pihe leszállt egy háztetőre, leereszkedett az ereszcsatornán, átugrott a párkányra és lopva benézett az ablakon.  Boldog mosollyal lehelt párát rá, s tovalibbent, hogy végre a földön térjen nyugovóra.

 Karácsony volt, így a legtöbb hópihe valamely szeretetteljes családi képet zárhatott szívébe, megbizonyosodva arról, hogy a boldogság igazi kincs. Ki-ki ajándékot bontott a fa alatt, melyet a Kisjézus vagy angyalai csempésztek oda nagy titokban, vagy anya és apa közösen olvastak mesét a gyerekeiknek, esetleg a nagymama tipegett be meleg téli papucsában a konyhából egy tálca jó illatú süteménnyel, hogy mindenkit megkínáljon belőle…

De nem volt minden hópihe ilyen szerencsés, volt, aki szomorúságot látott az üvegen keresztül. Olyankor odakucorodott egészen az ablak tövéhez és figyelt.  S, ha sokáig így maradt általában észrevett valami aprócseprő csodát. Pont, mint az az összegömbölyödött hópihe, aki szép alkonyi égkék szemével Martin szobájának ablakából szemlélte az eseményeket.

Martin anyukája szomorúan ült a fotelban, fia ágya mellett, s könnyes szemmel, remegő kézzel finoman simogatta a karját. De a fiú nem mozdult, nem reagált semmire. Bár szeme nyitva volt, nem pislogott, egy másik világban járt. Valahol messze a miénktől, mintha elveszett volna az univerzum szegletében, nem találva a visszavezető utat. Egy éve feküdt éberkómában. Az orvosok szerint az életfunkciói jók, egyedül lélegzett, csak a táplálás miatt volt szüksége infúzióra. Fél év után engedték haza, mert stabil volt az állapota. A szülei mindent megtanultak az ápolásáról, nem adták fel a reményt. De a karácsony náluk nem a boldogságról szólt.

Ekkor történt a balesete, egy észrevétlen kisdarab kő került egyik játszópajtásának hógolyójába, ami szerencsétlenül találta el épp a fejét. Ártatlan játéknak indult, s máris megvolt a baj. A szülők azóta kilátástalan hullámok közt vergődtek.

Az asszony csak ült ott és halk szavakat suttogott neki.  Nem tudta, hogy hallja-e, csak remélte, hogy érzi a jelenlétét. Már nagyon várta, hogy hazaérjen a férje, aki egy kis facsemetéért ment. Bár ő nem akart karácsonyfát látni a házban, a férfi meg volt róla győződve, hogy mindent úgy kell csináljanak, mint azelőtt, mert Martin is ezt szeretné.

Amikor megérkezett némán, de szeretve nézett feleségére. A nő felállt, és kinyitotta az ablakot, úgy érezte szüksége van egy kis frisslevegőre.  Amint az ablak kitárult a még mindig ott ácsorgó hópihe kissé kibillent egyensúlyából, de aztán sikeresen visszanyerte.

 Így már hallotta is, hogy mit beszélnek. Szerette volna megnyugtatni őket, s azt mondani, minden rendben lesz. De számukra ő szinte láthatatlan volt. Összefüggő hóréteget láttak csak a párkányon, de az a pihe, akit a szél sodort oda, s megáldott a látás és hallás képességével, nem tűnt fel nekik. A kis apróság azt kívánta, bárcsak észrevennék, és vele együtt meglátnák a csodákat.

A férfi a háta mögé sétált és a vállára fektette a kezét.

-        Nézd, hogy hull a hó. – mondta kifelé bámulva. – Mindig imádta a fehér karácsonyt.

-        Még most is szereti. – válaszolta a férje.

-        Mi lesz, ha sosem ébred fel? – kérdezte elhaló hangon és kezét a hótengerbe fúrta.

Ebben a pillanatban a pihe felkapaszkodott az ujjára. Csendben maradt, mert nem akarta megijeszteni a nőt.

Eközben pedig Mackó, Martin golden retriever kutyája odasomfordált az ágyhoz – ugyanis nem mehetett be nehogy a fiú elkapjon valamit – és bökdösni kezdte a kezét, majd finoman nyalogatta az ujjait. Nem tudta, miért nem kelt fel, ezért nedves orrát a nyakához dugta és lihegni kezdett. Martin ilyenkor nagyokat kacagott, mert ez a furcsa érzés csiklandós volt.  Mackóra most senki sem figyelt, így nyugodtan játszhatott a fiúval.

-       -   Ne mondj ilyet, hinnünk kell benne.

-      -   De már egy év is eltelt, és azt mondják, minél később ébred fel, annál rosszabb.

-      -   Kérlek… - mondta és magához húzta őt. A nő a kezét férje mellkasára fektette és pulcsijába temetett arccal sírni kezdett.

Néhány perc után megnyugodott és letörölte a könnyeit, bár arca nedves maradt. Ekkor vette észre a hópihét az ujján. Egyenesen kék szemébe nézett. Úgy ragyogtak, mint két csillag, finom halovány sugarat lövellve a fáradt tekintet felé. A nő melegséget érzett, és megesküdött volna rá, hogy mosolyogni látta a pelyhet. Nem akart hinni a szemének, de a fájdalom, amit a szívében érzett túl erős volt, ahhoz, hogy álmodja. Szóra nyitotta a száját, de Mackó ugatni kezdett.  Mindketten az ágyhoz rohantak, már éppen ki akarták küldeni, amikor látták, hogy a fiú ébren van, és a kutyát simogatja.

                Sírva ölelték át, és csókokkal borították az arcát. Martin nem értette, mi történt.

-       -  Itt járt már a Jézuska? – kérdezte kissé bágyadt hangon.

-        - Igen, kicsim. – mondta az anyja.

A hópihe látva őket mérhetetlen boldogságot érzett a lelkében, ettől felmelegedett és elolvadt. Ugyanebben a percben a fa, amit Martin apja az ágy mellé állított pompába borult és ajándékok jelentek meg alatta.

   Ez volt életük legszebb karácsonya, mert közösen éltek át olyasmit, amit nem lehet szavakba önteni.

 

(Részt vett a Mécs László Társaság pályázatán.)