Tény és fikció

Tény és fikció

A műszak végén,
emlékek élén
sötét minden.

Gyantás fenyőerdő ölén,
táguló univerzum sápadt,
savanykás, tejszagú övén
lélegzik az élő,
holttá merevedve.
Epifániára várva,
embertelen rengetegben,
egy kegyvesztett remete.

Zihál a mellkas,
ernyed a tüdő,
csendesül a szív.
Jégcsapok az üllőn,
mi testére nehezedik.

Gyufából tüzet szít,
serceg a bagó.
Zárjegy nélküli karó,
s mint utolsó támasz,
a férgek közé űzi,
míg a filmszalagot fűzi,
megtölti a hamutálat.
Pernye és hányás körülötte.

Elfogy az oxigén,
a vérlemezkék megálltak.
Az utolsó dobbanásnak
néma visszhangja
egy elfeledett sort idéz:

Megkarcolt história végzete tétova ábránd,
por, hamu és csont elveti magját élete álmán.

2013. december 5.