Zoltanus blogja (A-side)

Szabadesés

egy nem várt mellékhatásként elkülönülök,
és útszéli sebkötözőként gyógyítalak,
majd koppanok a megtermékenyített szeretleken.

sebtében összetákoltam a sátrunkat,
egy alapot a fönnmaradásunknak,
s amíg újra meg újra elvesztem,
belémvetetted rongyos ágyunkat.

sarokba szorított szitakötőként
a peremre süllyedek és repülök,
érted menekülök, majd feszülök,
míg idomított Shakespeareként
tétova pupilláidba gyengülök.

át nem lépett árnyékodon mi vagyok?
üde zsongás egyszeri ittjártadkor,
vagy lehetőség, falak nélküli együttható?
(most füledbe suttogom, mi vagy:
egy lüktető, harmonizált akkord
cenzúrázott szívdobogásomban.)

hányféle közeledés és távolodás
zajlik emberként benned és bennem?
hogyan lehetnék szemedben gyermek,
öledben megbúvó, örök csenevész?
szabadon fognálak, mégis nehéz
viharban követni a tökéletes hópelyhet,
a szabadesésben oldódó evangéliumot.

nem vagyok szent, de te boldoggá avattál.
allegóriák és metaforák. elnapolt párnák.

2015. január 18.

Kölcsönhatás

mit elhintettél, kókusz
mitől fuldoklom, lótusz

2014. január 7. 05:57

Skicc a kórlapon

bátorságot gyűjtök a bankautomata neonfényénél,

és ahogy magával sodor a lengőajtó,
mintha kötélen táncolnék a pokol felett.
tétován magam köré ölelem a mosolyokat,
a kórtermekben visszhangzó, rokoni csókokat,
mialatt könnyeket izzad a szemgolyóm.

a másodpercmutató ütemes kattogása
és a vénákba csöpögő infúzió diszharmóniája
eltorzult ábrándokat űz a folyosón.
az éterbe fújt cigarettafüst törésvonalán
körvonalazódik a fullasztó rejtvény.

sablonossá érlelt nővér a pultnál,
hanyagul félretolt moslékok az ágytálban,
meggyötört életek penészesednek
a fényesre klórozott járólapok tükrében,
de az arcok mattszürkék, hiába fürkészem

a csalfa remény okádta illúziót.

védtelen valódban lebegsz a kórházban,
lényegtelen lényemmel a kisszéken ülök,
addig pörög a demo és mérgez a kemo.
esendő emberként a hitemnek feszülök
és léleküvöltésemben manifesztálódik

a szeretet.

nekem összekulcsolt kéz vagy a sápadt teremtésben,
nekik csupán egy sittesedve firkált skicc a kórlapon.

s amíg meggyűrődik zsebemben a boríték,
a csempék rideg repedéseiben
istent kellene megtalálnom
a maszk és a fehér köpeny mögött.

a lázlapra hullt a rozsdás imám,
és te inhalálod a le nem rendezett végzeted.

ma ismét nálad jártam, édesanyám.

2014. szeptember 11.

Játék

dobbantam. átnyestél. kiürültem.
egy pattanó kapilláris.
pont olyan, mint
a cukormázban tündöklő majális.
szédülök, és dohog az aszfalt.

kábultan állok a romjainkon,
és tétován tettetem a magányt,
majd sírva ámulok a felhőkön;
olyan jelentéktelenek, akár
az életem, mi "kábé" fél karát.

jeleket pancsoltam beléd,
suta karcokat, billogként égnek,
kihűlnek, viszketnek és felejtenek.
megtörten megtörtelek.
megölelve megöltelek.

tulajdonképpen megmentettelek
galambbátorságú önmagamtól.
koszos gyolcsba tekert imák között
éhezővé facsart a "szeretlek".
elmentél. maradtam. kiléptem.

2014. április 27.

Templomommá lettél

Teremtettél és megfogantam,
mégsem vagy isten...

...és én nem vagyok Jézus.
Csupán fiatal méhed
fanyar gyümölcse,
egy tékozló,
szenteskedő széltoló.

Ölelésed evangélium.

Templomommá lettél.
S én, a veszett kutya,
ki az ösvényről letért,
majd vicsorítva, megmart
hitehagyottként megtért.

(helyszín: a pokol
a kórus énekel
Beethoven 10. szimfónia)

Tollamban, tüdőmben
vezettél csendben, tűrve,
a fiók aljára gyűrve.
Néma maradtál,
mégis kiáltottál;
te, az örök Vergilius,
én, az örök Dante.

Benned hiszek, a lelkem tiéd:
vallásos ateista. Paradoxon.

2013. november 5.