Artblog - Toma versei

Tárgyai: régi iratok, mállott
jegyzet papíron a remegő
sorok, a fényképek repedő
barna felszínén soha nem látott
 
helyek, váll-lap, a kitüntetések
kopottas fénye, zubbonygombok,
töltényhüvelyen lőpornyomok,
vadász trófeák, már nem ékesek,
 
becsomagolt, új zoknik és ingek,
át nem adott utolsó ajándék,
marad, mint egy bontatlan örökség,
 
megkopott telefonregiszterek,
tán sosem tárcsázott nevek,
régen elveszett emberek.

Pofonnal legyint arcon a Hiúság,
majd bámul belém megsemmisítőn,
túloldalt az Alázat néz kérdőn,
hagyd inkább, minek a háborúság,

az Önbecsülés reszketve surran,
nem számithatok rá, a Kevélység,
szörmében, arca negédesség,
biztatva lába erőset dobban,

Bátorság lök vállon, nézek félve,
szemében ismerős tűz villan,
s kezemen erős csapda csattan,
Félelem  húzza aggódva, nézve,

hogyan örlődök, s az Önbizalom,
tüzét gerjeszti, lassan fújva,
hogy ne legyen túlzott, vigyázva,
mert a háttérben les a Hatalom,

vakon bíztatva, hogy engem szolgál,
nem élsz vele, így az Alázat,
nem ér téged akkor gyalázat,
ha hatalmad előzi alázat...

Naplementében ruhád pajkosan
simul rá hullámzó testedre,
kalapod árnyéka melledre
hull, és játszik lankáin cinkosan,

szemedben lágy fény a hivogató
lámpás az öled irányába,
ahogy a szerelem karjába
zárja vágyam, a mámoritó

esti csendben siklik a csónakunk,
de a festővászon felszakad
a színek komorra váltanak,

tűnik emléke korábbi csókunk
hűvősének, magába fordulva, 
a semmi tengerén haladva.

Vajon hogy lehet a szavakon túl
verset írni, mikor nem jönnek,
helyette mint gyöngyök, a könnyek
peregnek, zsinórszakadtan gurul

szerteszét a rím, de te ott vagy hogy
összeszedd, játékosan fűzd fel
újra, mint az ékeket, űzz el
vele minden bús felleget,

hogy túl ezen a léten, ihletetet adj,
újjongj, örülj akár a gyermek,
ki megtalál egy titkos kertet,

és apám helyett vers-apám maradj,
emléked ragad beégetve
lelkem verselős szegletébe.