Artblog - Toma versei

Ott volt, nézett furcsán,
vajszínű kalap alól, kurtán
félrehúzott szájjal, mégis vonzó bájjal,
a történés.
 
Provokál és kacsint,
a karima alól kitekint,
hogy magát sodorja ilyetén helyzetbe,
a történés.
 
Érzem hogy engedem,
gondolatommal ölelgetem,
megindul kecsesen, és eképp történik
a szerelem.
 
Lépdel a lány előtt,
ezen napsugaras délelőtt,
rózsaillatú kertek hangulatával
a szerelem.
 
Eltalál, átölel,
a valóság hamar felöklel,
a lány elhaladt, és társamként megmaradt
a magányom.

Pihent egy kicsit, elnyúlt a kanapén,
mint a tigris, körmei a puha
párnákba húzódva vissza mint a
fullánk szúrás előtt, méreggel telvén,
Ő, a gonosz.
 
Erőt gyűjtött kicsit, álarca mosoly,
huppan a földre, ártatlan macska,
bundája sejtelmes, minden csíkja
penge éles, nézed, s te vagy a fogoly,
Ő, a gonosz.
 
Ismer, hiába van köztetek üveg,
és hagyta, hogy lustán fellélegezz,
hogy nyújtózz te is, csalfa kéjt érezz,
győztél, szemedben csitulnak a tüzek,
Ő, a gonosz.
 
Már ott van megint, és észre sem veszed,
mancsa súlya válladon, és nézed,
hogy jött át az üvegen, nem érted,
Szemei sárgák, mélyen belül nevet
Ő a gonosz.
 
És megeszi a lelkedet...

Leng a kalász, apám szalad benne
még suhancként, nagyapám hívja,
és már nyers szigorral okítja
hogyan döntse a kalászt a penge,
 
kocsi áll, és a lovak szénáját
kavarja a szél, viszi a dús
illatát, a család mint a hús
és vér kéve-kötelék, s istrángját
 
húzza-vonja az élet lovasa,
itt van-e még parányi részem,
merre van az én örökségem,
 
vagy a beton-mező hideg vasa
lett az én kalászom, hasztalan
keresem magam minduntalan.

Hosszú a várakozás nyűge, míg jössz,
igásló terheként vonszolt idő,
kattog a fogaskerék, üteme veszít,
a monoton hangja a kétségbe taszít,
 
látod messze, gyenge-lágy selyemszalag,
mint célvonal, már messze a startkő,
ha volt egyáltalán, a múlt köde borít
mindent, mi fontos volt még akkor, kiszakít,
 
őröl szét öklöd, mikor megérkezel,
válaszod eget-földet rengető,
az idő felgyorsul, igásló felnyerít,
Jézusom, érkezel, gondom nem szomorít.

Tárgyaim: festett kavics, kvarcóra
rossz szíja, törött mágnes, sapka
rossz siltje, lego-kocka sarka,
kisautó átfestve bordóra,
 
ujjnyomoktól koszos magyar kártya,
fluoreszkáló plasztik lapka,
szagos radírgumi darabka,
foszló narancsszínű lufi-hártya,
 
mind ott laktak a kincses dobozban
már harminc éve, hogy most újra
érintse kéz, s mint gitár húrja
 
pattan, szakad életük meg nyomban,
idővel így kerül világra
az érték-telenség világa.