Artblog - Toma versei

Ülök.

Csak úgy.

Hogy csak úgy ?

Mondod, te aki aktív,

Mindig pezsgő alkotó voltál,

Most,

Éppen most,

Mikor más,

Más költők,

Harcosak,

Kimennek,

Nem ülnek,

Hanem...

Hanem mit?

Hát Kardot ragadnak és harcolnak.

Nézz körül, kivont karddal, hangosan.

Harcolnak?

Jó. Mondd,

Miért teszik?

Egyszerű, ne mondd,

Hogy nem tudod te

Magad is. Mondjuk

Amiért már te tetted,

szerelemért például.

Szóval úgy gondolod

Hogy én a szerelemért

Harcoltam? Hisz úgy

Emlékszem hogy vele

És nem érte, neki kell

Értem harcolnia, úgy

Gondolom gyakran

Igencsak vesztésre

Áll, elveszít engem

Mint az egyik hívét.

Jó, akkor mire jók

A míves szavaid?

Hol van a korábbi

Él, suhintás mit

Annyiszor olyan

Jól használtál?

Merre van az

Ami másban

Talán nincs?

A trükk, a

Vágás és

A híres

Tőr?

Hol?

Hol?

Itt

.

A lélek-vízbe süllyedő vödrök
kötelének hossza arányos
a kiemelendő zavaros
vizekben koncentrált emlék-körök

súlyával, s ha a kötél, mint szándék
szilárdan tart, mérőedényünk
arányában nőhet igényünk,
hogy a minta-neuron-folyadék

legalsóbb, tiszta rétegeiben
megbújó világos eredet
felszíni utunkon elvezet

létünk tudattalan-erdejében
rejtőző vadak között ki a
régen óhajtott szabadságra.

Szelíd szemében minden, merre járt,
menhelyen szürcsölt gőzőlgő teát,
ebédre parizer, száradt kifli a lakoma,
estére pár krumpli s tán egy fej hagyma...

Most itt áll, eső mossa, szeme elmémbe ég,
sikolt belül, csontjaim mélyén,
az ablaktörlőn túli világban.

Halál és a tél
Hideg barátok lesznek
Kezük összefagy.

*

Halál és a vágy
Égő testvérek lesznek
Testük összeforr.

*

Élet és a lét
Mély lélegzetet vesznek
S lelkük összeér.

Sajnálom, de meg kellett születnem...

Szenes kopjafákból szőtt árnyerdő
Vetít áthatolhatolhatatlan akadályt
Elém a februári hóra,
A hegy mögött az Úr a felkelő napból
Feni fényes kaszáját.

Sajnálom, de meg kellett születnem...

Hogy az igazság kaszájával arassak,
Átkokon tapossak.
De könnyűnek találtattam
Magam is.