Artblog - Toma versei

Körhinta szakadt lánca hív,
Hogy repülj,
Szakadatlan szabad körben,
Melléje szegülj,
 
Lebbenjen virágos szoknyád,
A szélben,
Kalapod karimáját fognád,
Az ég-kékben,
 
Kislánynak lenni egészen,
A télben,
Hajad ősze száll, mint régen,
Fehér dérben.

(Anyám születésnapjára 2011.07.12)

Szemedben furcsa fény, akár a króm,
Csillan oldott kilométerek könnye,
Hideg acél súlyát vállaid nyögve,
Duruzsol a gép a szabadság felé
Ó, Bébi, fald az utat...
 
Barna szemedben fényszóró csillan,
Olajon csúszott el közös életünk,
Suhant el tőlünk bimbódzó szerelmünk,
Duruzsol a verda a jövő felé,
Ó, Bébi, csak fald az utat...
 
Talán egyszer még a keresztútnál,
Láthatom újra stoppolni kezed,
Nem lassítok nem nézek majd vissza,
Megbántott lelkemet motorom húzza,
Felbőg a járgány a 66-os úton,
Ó, Bébi, csak fald az utat...

Illat indított képek sora halovány,
Bokrok és a fák nyarának felhője orromban,
Lépcsőház hűvöse simítja homlokom,
Konyhában anyám alakja ragad meg agyamban,
 
Gázrózsa villantja mosolygó szemének lángját,
Hús panírban serceg olajban fürdőzik,
Sárga paprika húzza paradicsom palástját,
Ebédhez, mint két jó barát, készülődik,
 
Lenn a téren haverok hangja hívogat,
Ebéd után a szél kalandos délutánt dagaszt,
Parkban sárkányunk erős madzagot rángat,
Gyermekkorom illata bont nekem újra tavaszt.
 
Fém olvad át a parketta vékony résén,
Kisszobám ajtaját robbanás szakítja széjjel,
A dombon tűz táncol a házak tetején,
Pizsamám alja hamuba ér a füstös éjjel,
 
Balkonunk lebeg a semmi poklában,
Lángcsóvák nyaldosnak hívogat az űrnek mélye,
A sárkányok perzselő tüzes torkában,
Zuhanok s távolodik szobám padlója széle,
 
Visszanézve anyám és apám alakja tűnik,
Váljunk akkor el, ordítják egymás felé,
Könnypatak tör utat párnán, szemem benne fürdik,
Húzom sírva magam az ébrenlét felé...

A lélek-vízbe süllyedő vödrök
kötelének hossza arányos
a kiemelendő zavaros
vizekben koncentrált emlék-körök

súlyával, s ha a kötél, mint szándék
szilárdan tart, mérőedényünk
arányában nőhet igényünk,
hogy a minta-neuron-folyadék

legalsóbb, tiszta rétegeiben
megbújó világos eredet
felszíni utunkon elvezet

létünk tudattalan-erdejében
rejtőző vadak között ki a
régen óhajtott szabadságra.

Szelíd szemében minden, merre járt,
menhelyen szürcsölt gőzőlgő teát,
ebédre parizer, száradt kifli a lakoma,
estére pár krumpli s tán egy fej hagyma...

Most itt áll, eső mossa, szeme elmémbe ég,
sikolt belül, csontjaim mélyén,
az ablaktörlőn túli világban.