Artblog - Toma versei

Szemedben furcsa fény, akár a króm,
Csillan oldott kilométerek könnye,
Hideg acél súlyát vállaid nyögve,
Duruzsol a gép a szabadság felé
Ó, Bébi, fald az utat...
 
Barna szemedben fényszóró csillan,
Olajon csúszott el közös életünk,
Suhant el tőlünk bimbódzó szerelmünk,
Duruzsol a verda a jövő felé,
Ó, Bébi, csak fald az utat...
 
Talán egyszer még a keresztútnál,
Láthatom újra stoppolni kezed,
Nem lassítok nem nézek majd vissza,
Megbántott lelkemet motorom húzza,
Felbőg a járgány a 66-os úton,
Ó, Bébi, csak fald az utat...

Ott volt, nézett furcsán,
vajszínű kalap alól, kurtán
félrehúzott szájjal, mégis vonzó bájjal,
a történés.
 
Provokál és kacsint,
a karima alól kitekint,
hogy magát sodorja ilyetén helyzetbe,
a történés.
 
Érzem hogy engedem,
gondolatommal ölelgetem,
megindul kecsesen, és eképp történik
a szerelem.
 
Lépdel a lány előtt,
ezen napsugaras délelőtt,
rózsaillatú kertek hangulatával
a szerelem.
 
Eltalál, átölel,
a valóság hamar felöklel,
a lány elhaladt, és társamként megmaradt
a magányom.

Naplementében ruhád pajkosan
simul rá hullámzó testedre,
kalapod árnyéka melledre
hull, és játszik lankáin cinkosan,

szemedben lágy fény a hivogató
lámpás az öled irányába,
ahogy a szerelem karjába
zárja vágyam, a mámoritó

esti csendben siklik a csónakunk,
de a festővászon felszakad
a színek komorra váltanak,

tűnik emléke korábbi csókunk
hűvősének, magába fordulva, 
a semmi tengerén haladva.