Sz.Livi blogja

Fent van a verseim között is de most is aktuális, így ide is felteszem...

Vihar

Éjszaka van, vagy talán már hajnal,
És én megint nem alszom. 
Azt hiszem kint már pirkad,
Vihar készülődik, hallom.

Sötét felhők gyülekeznek az égen,
Látom az ablakon át. 
Oly gyorsan közelednek,
Mint, ha el akarnák borítani a szobát.

A látvány lelkem fájdalmát tükrözi
S, ahogy nézem az egyre sötétedő eget,
Érzem, ahogy torkom elszorul, 
És szívemet is ellepik a fekete fellegek.

Aztán a zápor végre elered,
A természet felsóhajt, megkönnyebbül. 
De a szívem terhe nem szűnik,
S az arcomon könnycsepp gördül.

Szinte kiszakad belőlem a fájdalom, 
A keserű dühtől tombolnék, feldúlnám a szobát.
De bármennyire szenvedek is,
Nem adhatom fel, küzdenem kell tovább!

-L-

2018.

Tudom, néha veszekszem, 
Van, hogy haragszom is tán ,
S biztos Te is neheztelsz,
Mert hangosan szólok Rád. 

Olykor nehéz egyedül, 
Sokszor szívemen bánat ül
De tudom, Te velem vagy,
És szeretsz, önzetlenül. 

Emlékszem, magzat voltál még, 
S azt mondták, Te nem is élsz. 
De nem hittem a "sarlatánnak", 
küzdöttem Érted, s az elveimért. 

Nehéz napokkal mögöttem 
Óvó karokba értünk Te és én, 
Tudom, hogy jól döntöttem 
Akkor, ott, annak idején!

Mert Te vagy nekem az Élet, 
Nagyon szeretlek Téged,
Egyetlen, drága Kisfiam!
Bármit megtennék Érted.

-L-

2018.06.

Szeretve szeretni

Szívemből nevetni 

Szellővel szaladni

Csendesen haladni

Bánatot temetni

Barátot szerezni

Rímeket faragni

Embernek maradni

Gyermekem nevelni,

jó útra terelni

Sohasem feladni

Számára megadni 

mindent, mit szeretne

boldogan nevetve

Egy dallamot, kedveset

dúdolni csendesen... 

-L-

2018.06

Megjegyzés:

Talán kicsit bugyutának tűnik, de számomra kedves! 😊

Néha szürke reggeleken
Szívemre ül a magány. 
Hogy miért vagyok egyedül, 
Számomra örök talány.

Talán nem vagyok elég kedves,
Elég szép, jó, vagy odaadó?
Talán csak az élet játszik velem,
És ez a nekem kiszabott útravaló?

Nincs, aki egy harmatos reggelen
A fülembe súgná csendesen:
"Jó reggelt, hogy aludtál kedvesem?"
S én hozzábújhatnék szerelmesen.

Nincs, kivel mindent megbeszélnék, 
Vagy némán is megérteném szavát. 
De én szüntelen várok, remélek,
Hogy egyszer eljön, s rám talál...

-L-

2018.06

Azt hiszem épp egy nehéz időszakomat élem. Valahogy minden összejött. Tudom, mindenkinek megvannak a maga problémái. De én most olyan mélyponton vagyok, amilyen talán még nem is volt eddigi életem során. Egy régi barátnőm - aki már lehet, hogy nem is mondható igazán barátnak - azt mondta nemrég, hogy "mindenkit eltaszítok magamtól, nem engedem, hogy bárki segítsen vagy közeledjen hozzám". Leszögezem, hogy ennek a kijelentésének semmi köze ahhoz, hogy nem érzem már Őt barátomnak. (Erről talán majd később írok bővebben.) Amúgy is azt gondolom, hogy egy igazi barát mindig őszinte, akkor is, ha kellemetlen, vagy rossz dolgot kell közölnie. Tehát ez a része a történetnek teljesen rendben van. A lényeg, hogy elgondolkodtam azon, amit mondott, és arra jutottam, hogy ha másban nem is, de ebben az egyben talán igaza lehet.

Minél inkább töprengek ezen, annál inkább érzem, hogy bizony valóban elzárkóztam a világ elől, beleértve a családot és a barátokat is. Súlyos kőfallal vettem magam körül, amin emberfia nem jut át. És közben én odabent szomorkodom, mint királylány a toronyban. Várom, hogy valaki megmentsen, miközben én magam vagyok, aki bezárta, foglyul ejtette saját lelkét. Én magam vagyok saját "mesémben" a sárkány vagy a gonosz boszorkány. Elszomorít a felismerés, de jelen pillanatban úgy érzem, nem tudok mit tenni ellene. Csak egyre jobban és jobban elbarikádozom magam. Belesüppedek az önsajnálatba. Tisztában vagyok vele, hogy ez így nem jó, hogy helytelen választás volt ez az út, de úgy húz magával, mint egy örvény. Néha még kapálózom kicsit, aztán feladom és hagyom, hogy magával ragadjon. A rengeteg gond, feladat, megoldatlan problémák, a kilátástalanság és a boldogtalanság olyan nehéz terhekkel pakolták tele szívemet és lelkemet, hogy képtelen vagyok küzdeni. Fogalmam sincs, tudna-e bárki segítő kezet nyújtani ebben a helyzetben. És valóban elképzelhető, hogy észre sem venném a saját magam által épített börtön súlyos falai mögül szemlélve.

Úgy érzem, egyedül kell megbirkóznom ezzel a kihívással is, ha már az élet így megtréfált. Tulajdonképpen az örvényből is úgy lehet legkönnyebben szabadulni, ha előbb hagyod, hogy lehúzzon magával a legaljára, ahol legkisebb a "tölcsér", onnan már simán kiúszol. Ott már nincs ereje, se hatalma feletted. Csak addig kell kibírni! És sokkal erősebben, újjászületve térhetsz vissza.

Ezt fogom tenni. Hagyom magam látszólag legyűrni, hogy a végén győztesen, megerősödve kezdhessem újra. Aztán előbb-utóbb csak leomlanak azok a fránya falak is feltéve, hogy valóban én magam építettem őket...