Sz.Livi blogja

Elég volt, nekem nem kellesz már!

Levetlek, mint egy elszakadt ruhát.

Mint a kedvenc, de túl szoros cipőd,

Mely lépésenként veszi el erőd.

Az érzés, mi eddig fojtogatott

Lelkemre rideg bélyeget nyomott.

Mit eszem mindig is mondogatott

A szívemen hagyott rút lábnyomot.

Oly sokáig hagytam, hogy megigézz, 

Már azt hittem, szükségem van rád.

De kérlek, most menj! Vissza se nézz,

Undok, magányos boldogtalanság!

-L-

2018.08. hó

Éjszakánként, ha nem alszom, eltűnődöm én:
Vajon mit mesél odafenn az ezer arcú éj?
Tündöklő csillagok fényén át sok mindent láthat,
Legyen az boldogság, magány, öröm avagy bánat.
 
Látja a gyermekét ringató elfáradt anyát, 
Vidám tücsökzenétől hangos szunnyadó tanyát,
Családokat vacsoránál mesélni boldogan, 
Vagy megtört lelkeket merengeni magányosan.
 
Rakoncátlan gyermeket, akit apja fegyelmez,
Kimerült beteget, kinek a sors nem kegyelmez,
Kapualjban összebújó szerelmespárt talán,
Hűvös erdőt, hol nem hallani a város zaját.
 
Virágtengerben illatozó bársonyos mezőt,
Szegénységtől roskadozó rút, öreg háztetőt,
Gondtalanul tovafutó csobogó patakot, 
Vagy tán a nyáresti hőségben kitárt ablakot.
 
Talán megannyi titkot és súlyos terhet cipel...
Amíg ábrándozom, lehet hogy épp engem figyel. 
Hogy mi mindent mesélhetne, ha beszélni tudna?
Csak a cinkosan pislogó csillagok s ő maga tudja.

-L-

2018.08.

Borús, rideg napok vannak mögöttem,

Sötét, gomolygó fellegek fölöttem,

Félelemmel telt kétségek előttem,

S csak egyetlen egy barát mellettem...

Oly sokszor bántottuk egymást mindketten.

Barátságunkat szinte eltemettem.

Én egyedül bolyongtam elveszetten,

Te önmagad kerested e rengetegben.

De nézd, az élet szeszélyes és furcsa,

A bajban hamar rám találtál újra.

Lám ismét találkozott kettőnk útja,

S Te vagy megint, ki óvó karját nyújtja.

Ha én félek is, tudom, Te nem hagyod.

Mindenre van egy megnyerő mondatod.

Újra támaszom vagy, bátran mondhatom,

Ki messze űzöd aggódó bánatom.

-L-

2018.08.03

"Egy kicsit szédülni fog" - mondják,
A szavak távoliak, s tompák.
Halványabb fényt adnak a lámpák,
Nem kellenek már puha párnák.
 
Álmomban lelkem fellegek közt jár.
Az út végén csakis boldogság vár.
Béke, s nyugalom, míg a szem ellát,
Csobogó patakok, zöldellő fák.
 
Csendesen suhanok a széllel,
Nem törődve a messzeséggel.
Itt nincsen se bánat, se gondok,
Csupán lágyan hullámzó dombok.
 
A látvány lelkemet simogató,
Amott egy kicsiny ház, s aprócska tó.
A fák lombján átszűrődik a fény,
Mint egy mesébe illő költemény.
 
"Ébren van?" - távolról nevem hallom,
Választ suttogok elcsukló hangon.
Magamhoz térve kórházi ágyon,
Érzem, hogy ez már nem csak egy álom.
 
Rémlenek még az előző képek,
Mint halovány, áttetsző emlékek.
Rájuk gondolva most már nem félek,
Boldog, s hosszú életet remélek!
 
-L-


2018.08.10.

Félek. Most jobban kellenél mint máskor!
Mert már cseppet sem vagyok olyan bátor.
Rettegek egyaránt holnaptól, s mától.
Miért pont most vagy tőlem ilyen távol?! 
 
Tudom, minden rendben lesz, így kell legyen!
E vonatra még nem váltom meg jegyem!
Dolgom van még, hisz számít rám gyermekem!
Magamat szüntelen így fegyelmezem.
 
Mindig támaszom voltál, az egyetlen.
Bár most a sors velünk rideg, s kegyetlen.
Szavaim halkan suttogom, esetlen,
De kérlek, legyél most újra mellettem!


-L-


2018.07.26