Sz.Livi blogja

"Akit megcsap a mulandóság szele, rájön, milyen csoda élni. Az "Emlékezz a halálra!" mondás nem fenyegetést jelent, hanem azt, hogy szüntelenül tartsd ajándéknak az életedet - mert minden nap ünnepnap!"

Müller Péter

Nagyon találó sorok.

Nálam most különösen.

Tudom, pozitívan kell gondolkodnom, és erősnek kell lennem! Megpróbálok így tenni...

...

Éjszakánként, ha nem alszom, eltűnődöm én:
Vajon mit mesél odafenn az ezer arcú éj?
Tündöklő csillagok fényén át sok mindent láthat,
Legyen az boldogság, magány, öröm avagy bánat.
 
Látja a gyermekét ringató elfáradt anyát, 
Vidám tücsökzenétől hangos szunnyadó tanyát,
Családokat vacsoránál mesélni boldogan, 
Vagy megtört lelkeket merengeni magányosan.
 
Rakoncátlan gyermeket, akit apja fegyelmez,
Kimerült beteget, kinek a sors nem kegyelmez,
Kapualjban összebújó szerelmespárt talán,
Hűvös erdőt, hol nem hallani a város zaját.
 
Virágtengerben illatozó bársonyos mezőt,
Szegénységtől roskadozó rút, öreg háztetőt,
Gondtalanul tovafutó csobogó patakot, 
Vagy tán a nyáresti hőségben kitárt ablakot.
 
Talán megannyi titkot és súlyos terhet cipel...
Amíg ábrándozom, lehet hogy épp engem figyel. 
Hogy mi mindent mesélhetne, ha beszélni tudna?
Csak a cinkosan pislogó csillagok s ő maga tudja.

-L-

2018.08.

Azt hiszem épp egy nehéz időszakomat élem. Valahogy minden összejött. Tudom, mindenkinek megvannak a maga problémái. De én most olyan mélyponton vagyok, amilyen talán még nem is volt eddigi életem során. Egy régi barátnőm - aki már lehet, hogy nem is mondható igazán barátnak - azt mondta nemrég, hogy "mindenkit eltaszítok magamtól, nem engedem, hogy bárki segítsen vagy közeledjen hozzám". Leszögezem, hogy ennek a kijelentésének semmi köze ahhoz, hogy nem érzem már Őt barátomnak. (Erről talán majd később írok bővebben.) Amúgy is azt gondolom, hogy egy igazi barát mindig őszinte, akkor is, ha kellemetlen, vagy rossz dolgot kell közölnie. Tehát ez a része a történetnek teljesen rendben van. A lényeg, hogy elgondolkodtam azon, amit mondott, és arra jutottam, hogy ha másban nem is, de ebben az egyben talán igaza lehet.

Minél inkább töprengek ezen, annál inkább érzem, hogy bizony valóban elzárkóztam a világ elől, beleértve a családot és a barátokat is. Súlyos kőfallal vettem magam körül, amin emberfia nem jut át. És közben én odabent szomorkodom, mint királylány a toronyban. Várom, hogy valaki megmentsen, miközben én magam vagyok, aki bezárta, foglyul ejtette saját lelkét. Én magam vagyok saját "mesémben" a sárkány vagy a gonosz boszorkány. Elszomorít a felismerés, de jelen pillanatban úgy érzem, nem tudok mit tenni ellene. Csak egyre jobban és jobban elbarikádozom magam. Belesüppedek az önsajnálatba. Tisztában vagyok vele, hogy ez így nem jó, hogy helytelen választás volt ez az út, de úgy húz magával, mint egy örvény. Néha még kapálózom kicsit, aztán feladom és hagyom, hogy magával ragadjon. A rengeteg gond, feladat, megoldatlan problémák, a kilátástalanság és a boldogtalanság olyan nehéz terhekkel pakolták tele szívemet és lelkemet, hogy képtelen vagyok küzdeni. Fogalmam sincs, tudna-e bárki segítő kezet nyújtani ebben a helyzetben. És valóban elképzelhető, hogy észre sem venném a saját magam által épített börtön súlyos falai mögül szemlélve.

Úgy érzem, egyedül kell megbirkóznom ezzel a kihívással is, ha már az élet így megtréfált. Tulajdonképpen az örvényből is úgy lehet legkönnyebben szabadulni, ha előbb hagyod, hogy lehúzzon magával a legaljára, ahol legkisebb a "tölcsér", onnan már simán kiúszol. Ott már nincs ereje, se hatalma feletted. Csak addig kell kibírni! És sokkal erősebben, újjászületve térhetsz vissza.

Ezt fogom tenni. Hagyom magam látszólag legyűrni, hogy a végén győztesen, megerősödve kezdhessem újra. Aztán előbb-utóbb csak leomlanak azok a fránya falak is feltéve, hogy valóban én magam építettem őket...

A mai nap zavartalanul telik, megint egyedül vagyok. Szeretem az új lakást, csendes és nyugodt. Minden apró nesz észlelhető. Szinte hallom, ahogy a szomszéd lakó ásít. Kint álmos őszi idő van, csak a kergetőző cinkék zavarják meg néha a csendet. Az ablakban állva figyelem, ahogy játszanak. Irigylem őket, úgy tűnik, teljesen gondtalanul tengetik napjaikat. Nézem ahogy virgonckodnak és egy pillanatra én is megfeledkezem a mindennapi problémákról. Mintha egy kis időre megálltak volna a gondolataim. Az örökösen mozgó fogaskerekek az agyamban elhalkultak. A szívem mint, ha hirtelen letette volna azt a nehéz csomagot, amit nap mint nap hurcol magával. Elképzelem, ahogy szusszan egyet és megpihen. Nézi ő is a madarak játszadozását az őszi avarban. Valamiért egy idős hölgynek képzelem, aki nagy szatyrokat cipel, majd egy pirosa festett padnál megáll és lehelyezi a súlyos pakkokat. Az agyamban pedig a sok munkás, koszos ruhában, fásultan, robotként végzi a dolgát. Aztán egyszer csak hirtelen megállnak, a gépek lelassulnak, minden fokozatosan elcsendesedik. Olyan különös érzés kerített hatalmába, egy kis időre megbékéltem önmagammal és a világgal. Jó érzés.

Nincs nagy élet odakint. A lakásban is csak a háztartási gépek halk morajlása hallható. Valahonnan televízió zajának foszlányai szűrődnek át. Figyelem, ahogy néha egy két ember elsiet a ház előtt. A túl oldalon egy férfi a kutyáját sétáltatja. Aztán megint senki. Egy lélek sem jár erre. Tekintetem a cinkékre téved, akik visszatérve ismét az ablakom előtt kergetőznek. Azt hiszem mosolygok. Olyan békés minden…

Aztán váratlanul beindulnak a fogaskerekek, a gépek zaját újra hallom a fejemben. A munkások megtörlik homlokukat, a pihenőből visszatérnek a munkájukhoz. Az idős hölgy a padnál sóhajt egy nagyot, felemeli a nehéz csomagokat és szép lassan elbandukol. Én sem állok már tétlenül az ablakban. Hallom még ugyan ahogy a cinkék játszanak, de gondolataim már teljesen máshol járnak. A fejemben a feladatok, mint apró manók rohangálnak. Olyan érzés, mint ha csintalan gyerekeket próbálnék kordában tartani, egy helyre terelni és sorba állítani. Visszazökkentem hát a mindennapi életembe és folytatom teendőimet. Azt hiszem, többször kellene az ablakban állva figyelnem a gondtalan természetet és hallgatni a csendet. A munkásoknak is jár a pihenés az agyamban, és az idős hölgy is nagyon elfáradt már, hagynom kell, hogy néha szusszanjon egyet…

-L-

2017.11.05.