Sz.Livi blogja

Nem hívhatlak, nem írhatok...
Belőled épp csak annyit kapok,
Amennyit Te megosztani szánsz,
Vagy eszedbe jutok, ha bármi bánt.
 
Hogy talán írsz, szüntelen csak várom.
Sokszor nem jön így a szememre álom.
Legjobb lenne Téged elfelejteni...
De nem tudom érzéseim elrejteni.
 
Kettős érzés, mi bennem kavarog,
Hisz Veled nap, mint nap kacaghatok.
S miközben Te vagy egyetlen támaszom,
Mégis miattad keserű bánatom.
 
Pedig oly sokan, sokszor megírták már,
Fiú - lány közt barátság csak bajjal jár.
Az egyikük majd mindig többet érez,
Mégis oly csodás, és oly sokat ér ez!


-L-

2018.06.

A mai nap zavartalanul telik, megint egyedül vagyok. Szeretem az új lakást, csendes és nyugodt. Minden apró nesz észlelhető. Szinte hallom, ahogy a szomszéd lakó ásít. Kint álmos őszi idő van, csak a kergetőző cinkék zavarják meg néha a csendet. Az ablakban állva figyelem, ahogy játszanak. Irigylem őket, úgy tűnik, teljesen gondtalanul tengetik napjaikat. Nézem ahogy virgonckodnak és egy pillanatra én is megfeledkezem a mindennapi problémákról. Mintha egy kis időre megálltak volna a gondolataim. Az örökösen mozgó fogaskerekek az agyamban elhalkultak. A szívem mint, ha hirtelen letette volna azt a nehéz csomagot, amit nap mint nap hurcol magával. Elképzelem, ahogy szusszan egyet és megpihen. Nézi ő is a madarak játszadozását az őszi avarban. Valamiért egy idős hölgynek képzelem, aki nagy szatyrokat cipel, majd egy pirosa festett padnál megáll és lehelyezi a súlyos pakkokat. Az agyamban pedig a sok munkás, koszos ruhában, fásultan, robotként végzi a dolgát. Aztán egyszer csak hirtelen megállnak, a gépek lelassulnak, minden fokozatosan elcsendesedik. Olyan különös érzés kerített hatalmába, egy kis időre megbékéltem önmagammal és a világgal. Jó érzés.

Nincs nagy élet odakint. A lakásban is csak a háztartási gépek halk morajlása hallható. Valahonnan televízió zajának foszlányai szűrődnek át. Figyelem, ahogy néha egy két ember elsiet a ház előtt. A túl oldalon egy férfi a kutyáját sétáltatja. Aztán megint senki. Egy lélek sem jár erre. Tekintetem a cinkékre téved, akik visszatérve ismét az ablakom előtt kergetőznek. Azt hiszem mosolygok. Olyan békés minden…

Aztán váratlanul beindulnak a fogaskerekek, a gépek zaját újra hallom a fejemben. A munkások megtörlik homlokukat, a pihenőből visszatérnek a munkájukhoz. Az idős hölgy a padnál sóhajt egy nagyot, felemeli a nehéz csomagokat és szép lassan elbandukol. Én sem állok már tétlenül az ablakban. Hallom még ugyan ahogy a cinkék játszanak, de gondolataim már teljesen máshol járnak. A fejemben a feladatok, mint apró manók rohangálnak. Olyan érzés, mint ha csintalan gyerekeket próbálnék kordában tartani, egy helyre terelni és sorba állítani. Visszazökkentem hát a mindennapi életembe és folytatom teendőimet. Azt hiszem, többször kellene az ablakban állva figyelnem a gondtalan természetet és hallgatni a csendet. A munkásoknak is jár a pihenés az agyamban, és az idős hölgy is nagyon elfáradt már, hagynom kell, hogy néha szusszanjon egyet…

-L-

2017.11.05.

A víz tükre tündöklően fényes és sima

A láthatár végtelen...

Látványa, mint egy szívhez szóló ima

Már nincs bennem félelem

A nap sugarai lágyan simogatnak,

Átölelik fájó lelkemet

A távoli tájak suttogva hívogatnak

Mint vándorló szellemek

Csak egyetlen csónak ringatózik a vízen

Magányosan, árván

Feltörő sóhajom csendesen megpihen

A szelek szárnyán

Én magam vagyok a kicsinyke csónak

Ki eltévedt a tengeren

Nincs már értelme semmilyen szónak

Hát tovább engedem

A kishajó a távolban alig látszik már

Csak apró kis pont

Reá már új kaland, szebb élet vár

Hol nincs többé gond

-L-

2018. 06. 

Úgy érzem, mindenki elhagyott,
Lelkem vergődik, s már szinte halott.
Ha begyújtaná valaki újra a lángot,
Én meghódítanám az egész világot... 

De kialudt már bennem a tűz,

Az élet velem csúf játékot űz.
Boldogságom mára már emlék,
Mint, ha csak halvány árnyék lennék.

Szeretnék újra önmagam lenni,
Önfeledten kacagni, nevetni!
Megtalálni a belső gyermeket,
Ki nemrég még álmokat kergetett.  

Te voltál az egyetlen, ki reményt adott,
Aki szavaival mindig megnyugtatott.
Vidámsággal megtöltött napok,
S az a sok jó még, mit Tőled kapok...  

De semmi sem olyan már, mint régen,
Elvesztem a kétségek tengerében.
Sötét gondolatok rabja vagyok,
Bárcsak tudnám, ezt miért hagyod...

-L-

2018.06.