Belülfény

Lámpaderengést lobbant a néma utca,

november lehelete megül a tájon,
míg a zúzmaragyufákat mind meggyújtja,
és szélzamat hagyja hűvösét a számon.


A csönd hattyú szárnya rebben, mint a papir
hófehér szíve, s az enyém a csillagok nyíló
gyermek szemébe néz. Ott fent valaki ír,
talán Isten cseppenti párává titkom,


miközben a hiányt magamba ölelem,
és kis falum tenyerét vigaszul hívom.
Itt, minden utcakőben sorsom követem,
akkor is, ha megannyi pillanatsíron


virág vagyok magam is. Mert itt érzem Anyám,
az összes kis falomb halkuló lélegzetén ,
 itt tart erőm felett jegenyevállán Apám,
hogy a holnapot rám várni érezzem még.


Itt valami hajnalsarjdás a könny is,
amikor jégidőt hozna az élet-tél,
s én tudom, a kezem végig fogják Ők is,
s ez az érzés örök, tiszta belső fény.