Soultribe blogja

a figyelőknek eleget adtam

minden figyelőnek

néztem sután a lemálló vakolatot

Gábriel pizzériája: méz-sárgán mállott

(talán csak a falon csorgó

sűrű utcai fények miatt)

alig morzsányi napi maradékok

emlékeztetnek, hogy valami történhetett

és az emlék még itt van, átnyúl

a gyomromra rontott tegnapokon

„Én őbenne voltam, és ő körülfogott”

tovább:

egyenes járdákon tiszták a lépteim,

de üvegek után kutat a kezem

puszta akaratból és odafigyelésből

széttapostam a holdat egy tócsában

aztán erre gondoltam (talán a

bokámra fröccsenő ezüstös hideg

miatt juthatott eszembe):

mindez (az egész) mehetne együtt is,

vagy maradhatunk szétvágva

észrevétlenül, netán megfigyelve

a legjobban úgy menne, ha

együtt észrevétlenek maradnánk

sokszor kormos falak közt kanyarog

az út hazáig, pedig van sok

csoda mifelénk, de mégis sokszor

bekoszoltam már magam

szeretnék még olyan gyönyörű sárga

virágokat a kertbe, olyanokat, amik

úgy nyúltak az ég felé, hogy én csak

alulról tudtam megnézni őket és a fűben

fekve azt gondoltam, hogy most tényleg

nyár van, itt a kertben, itt nekem is

olyan csendben voltam, mint még soha

csiklandozott valami öröm, pont

olyan, amit a nagyapám mellett is éreztem

a múlt héten, amikor álltunk a kapuban

egymás lelkét fogva és néztem hogyan olvad

bele a tekintete a végtelen őszbe

figyeltem

és a figyelőnek eleget adtam

bennem

szívdobogássá hangosodó csend  

és lélegzetté halkuló világ

vagy

álmodjuk egymást mezőnek

éjszövet

Azt hittem, hogy megvagyok! De ez nem hit!