Soultribe blogja

fél liter unicum

hazaút

galambokat etetünk

betonfelhők között

a poros ég közepén

szemeid fehérjének

elmondom az igazságot

hogy úgy hiányoztál

a teremtésig akkor

és annyira már nem

hogy megszüntesselek

így tartottalak meg

magamnak és most is

tartalak minden erőmmel 

vagy, hogy légy magad

és velem is az lehess

szóval csak szárítsuk ki

ezt mindenségből kapott

gyönyörű pillanatot

és tűzzük fel a holdra

ha láthatatlanul lennénk

és érezhetnénk végre:

tehát itt vagyunk

de addig is a galambok

tépkedik ereinket

magok után kutatva

és lassan reptetünk

összevérzett érzéseket

hogy találj meg újra

mozogjunk tovább

te velem és én meg

béke legyek benned

drága életem

tünetek

fodros álmokból
valósággá tettél
(imádott-gyűlölt
félelmed-szerelmed)
azóta lettek
súlytalan telek
szárnyatlan éjeibe
elhaló fények
szelíd virágok közt
születő gondolatok
növekedő hit ’hol
lázálmok az eszmék

és a föld és az ég
és a végtelen köztünk
ez mind-mind te lettél

él..

a Jóisten valahol közöttünk
mert mikor szemeidbe nézek
s egyazon pillanatban látom
szomorúságod s örömöd
úgy árad szét bennem
legszentebb hited
mint az ébredő nap sugarai
a legelső reggelemen
mikortól már nem voltam
halott mint a kő

fizikai valódban
nem érintelek meg
mégis feloldódom
örömödben s keserű
ízt tapaszt ajkamra bánatod

nyílt sebeket szaggató ítélet
hogy pusztulnunk kell
égni a bűnben, fulladni az anyagban
de az eső összemossa éveink
és telek lehelete szilárdítja őket
a fehér trónusokon
önmagunk legmélyén
sarjadt egy apró virág
s szóra nyitja szirmait
„felkeltünk hál’ Istennek
fel hál’ Istennek”

világom legfrissebb
sóhaja hajnalom, tiszta
ölelésében megrészegülünk
eggyé olvadunk ebben
a csodás lázongásban
és törhetetlenek leszünk
mint az otthonunk amit
magunkban teremtettünk