Soultribe blogja

nem lenni nem

ha levonnám a társadalmi

konzekvenciákat vajon

egzisztenciálisan mindenek feletti

nyugvópontra kerülhetne

ez a predesztinált

szubkultúrákat olvasztótégelyként

marginális pályákra lüktető

egyetlen egy szubjektivitást

nélkülözni képtelen

apró kis életem

egy nagy lófa**t

boldogság

a következmény

te vagy

a boldogság

következmény

vádirat a szakadékból

fogalmad sincs mit mondhatnál
titkok tapasztják össze ajkaid
nekem pedig elfogytak a kérdéseim
(szólnék, de látom elfordulásod)
csak az emlékeink vannak velünk
a jövőnktől való félelmünk
és elfojtott ítéleteink súlyai
egyetlen igazságunk maradt:
boldogságunk a lehetőség volt
egy éles fényű patak
ami sötét erdőbe halt
önzőséged születésem falja
általam is magad ünnepled
boldogságom távoli emléked
fájdalmad sosem gyógyuló sebem
foszló világodban te nem is érted
hogy helyetted is hamvadok
(büszkeséged szégyene én lettem)

egyetlen ponttá sűrűsödik
a végeláthatatlan érzésfolyam
és én ezen pont alatt kuporgok
hidegen meredünk egymásra
és mert nem tudlak megtagadni
feloldozni sohasem foglak

apámnak

lényegében

egy életnyi villanás

az otthonom és egy hófehér papír

a többit megírom

nekem nem kell semmi más

körök 

gondoltam rá sokszor, hogy mégis élsz
hogy a keserű mégsem annyira keserű
és még nem égette ki szemeim az idő
de látod újra csak a sziklákat harapom
azután értéktelenül állok a hold
és a fekete vér között

félek is olyankor és megszédülök
mert annyira magasra húz a szívem
ahol belegabalyodnak mindenféle
elkóborolt csodák és újra csak
azt hiszem: mégis igaz lehet
hogy élsz valahol

összekuporodom tehát újra
némává és mozdulatlanná ürítem magam
azután arra gondolok, amíg gondolok
hogy milyen gyönyörű így üresen
és süketen a világ
és milyen tökéletes gyémánt
az ember lelke a semmiben

boldog vagyok
és ebben a puha boldogságban
megszületik egy új gondolat bennem:
valahol ott vagy mégis
(élsz milliónyi sejtemben)