Symonka blogja

Hullámok és hegyek, összegyűrt életek

Gödrében odalenn, tucatnyi szív hever.

Az enyém, a tiéd és valaki másé,

A holnap a miénk, ne add el, várj még.

Ócskás, ha kéri tudd, hogy kincset ér,

Tétova lépted egy válasszal felér.

Kifáradt, kiégett, zavar és kétely,

Nem hiszed a jövőt, elárulsz, érzem.

Miért nem én vagyok, ki elringat téged,

Miért csak az vagyok, ki vigaszt nyújt néked,

Miért nem én vagyok, kihez megtér a szíved,

Miért csak az vagyok, ki megbocsájt néked.

Miért nem én vagyok, ki a holnapban bízhat,

Miérrt nem én vagyok, kihez rohansz, ha hívnak,

Miért csak én vagyok, aki átlép a múlton,

Miért nem én vagyok, a vonó a húron.

Talán csodára várok, talán egy vallomásra,

Csupán csak annyit, mi elfér a mába,

A holnap még távol, a szívedre várok,

Besurran hozzám, ellep a mámor.

"Halk hangon sírdogálnak a szelek",

Az éjszaka csendje szétveti lelkemet.

Mardos még emléke a bódító nyárnak,

Dübörgő paták a nyomomban járnak.

Nem hagyom elmúlni, új tüzet gyújtok,

Megdermedt szívedre szikrákat szórok.

Ölelj hát s ne kérdezz, mert meglehet,

"Az élet a bús fák közt ellebeg".

- az 1. és utolsó sor, idézet Tóth Árpád verséből  -

Sóvárgó szívem,

Hallgatag reményem,

Nyílna a virág,

A tavaszi fényben,

Peregnek a napok,

Még nyirkos a föld,

Lábad nyoma a téren,

Még mindig összetör.