S.agi blogja

S.agi•  2016. november 12. 23:14

Deres dúdoló

 

Rőtbe gubózva, széllel a hátán
surran a Nap már - lengedezik,
alkonyi gyöngye koppan a járdán,
lassul a taktus, csendesedik.


Üszkös az éj is, őszbe vadult már,
dér heve pendít drótkötelet,
dallama hallik, benne a múlt nyár
emberi fényét átöleled.

S.agi•  2016. november 12. 23:08

Mélyről

 

Múlt és jelen között 
hunyt szemmel időzve
egy ölelésed hoztam 
a nyárból az őszbe.


Mint verssort a dallam,
úgy ívelt át karod,
még visszaöleltelek,
és már így maradok...

S.agi•  2016. november 12. 23:03

Felénk ilyen ősz jár

Mint lelassult léptű, ábrándozó hölgyek,
kik emlékben fogant álmokat alusznak,
már lehajtott fejjel hódolnak a földnek
és óarany színnel festik át a múltat.


Rozsdálló levélre írnak üzenetet -
a címzett a tavasznál maradt remény -,
szikkadó ágra érkeznek feleletek
a messzi jövőből,...az ígéret szerény.

 

A zöldnek illata most avarban bujkál,
a napfény öléből a nyár még visszaint,
de nyirkos fűcsomó szendereg a kútnál,
és emberszíveket meleg már nem hevít.

 

Vánszorog az ősz, és elfogja a telet,
kalárist fűz ékül dérgyöngyből a fákra -
havazást kántál a pusztai varjúsereg -,
míg jégcsapba dermed érette a hála.

 

Mint lelassult léptű, ábrándozó hölgyek,
a vén idő percei ballagnak szépen,
könny nélkül bólint'nak az erdei tölgynek,
és kékről méláznak az elképzelt fényben.

S.agi•  2016. november 12. 22:09

Fáj - dal/om/

Egy üres lap és rajta toll,

pár szóhalom az asztalon,
kis buzgalom, nagy képzelet,
és rím iránti vonzalom,
ha grafomán vagy, tettrekész,
és van bőséges férc-elem,
tán gondolatod utat tör
hűlt forrásként a bérceken.

A poétavér - úgy hiszed -,
örökséged s kellemed,
keszekusza semmiséged
bár valamivé rendezed,
ne gondold, hogy Pegazus vagy,
s a Parnasszus oltalom!
Fűzfa ága gyenge hajtás,
a holt pacsirták dala...lom...

S.agi•  2016. november 12. 21:59

Haikuk, haiku-versek, tankák

Ősz

 

madárdalnokok

koncertjének kottáját

a csend őrzi már

 

dér karcol jelet

napszítta erezeten

búcsúlevélre

 

nyár verítéke

ködfelhőbe burkolja

a kihalt fészket

 

Vágy

 

sosem hamvadó,

fájdalmatlan ősi láng -

test testet ölel

 

Anyámnak
(Ki még hall engem...)

 

lennék utolsó
lehelet ajkadon, hogy 
késlekedhessek

 

Apámnak
(Ki most is hall engem...)

 

Anyám ölelted,
bizonyságul, hogy akarsz -
csillagod vártad.
Ma én szólok éjente
a legfényesebbikhez.

 

Vízparton

 

Rád emlékezve

nem ölthetek feketét,

repülés voltál:

aranyhíd fölött vittél

ezüst sirályszárnyakon.

 

Gyertyacsonkok

 

fényébe múlik -
egymásba kapaszkodva -
két éji szikra

 

kihűlt kanócok
dermedt viasztérképén
holttá nyilvánítva

 

torpant időben
felillan sóhajfátyluk,
füstként merengve

 

hamvadt láng felett
búcsúbeszédet mond a
pillanat csendje

 

Aggodalom

 

félek, hogy csendem
túl harsány e világban;
újratervezés (?)

 

Tükröm vagy

 

ismerem kottád:
valód kibontakozik 
szóközeidből

 

Hallgatásom

 

Betoloncoltam
kéredzkedő szavaim
csendrácsok mögé.
Fogcsikorgatva kattant
a hitetlenkedő zár.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom