S.agi blogja

Rőtbe gubózva, széllel a hátán
surran a Nap már - lengedezik,
alkonyi gyöngye koppan a járdán,
lassul a taktus, csendesedik.

Üszkös az éj is, őszbe vadult már,
dér heve pendít drótkötelet,
dallama hallik, benne a múlt nyár
emberi fényét átöleled.

Múlt és jelen között 
hunyt szemmel időzve
egy ölelésed hoztam 
a nyárból az őszbe.

Mint verssort a dallam,
úgy ívelt át karod,
még visszaöleltelek,
és már így maradok...

Mint lelassult léptű, ábrándozó hölgyek,
kik emlékben fogant álmokat alusznak,
már lehajtott fejjel hódolnak a földnek
és óarany színnel festik át a múltat.

Rozsdálló levélre írnak üzenetet -
a címzett a tavasznál maradt remény -,
szikkadó ágra érkeznek feleletek
a messzi jövőből,...az ígéret szerény.

A zöldnek illata most avarban bujkál,
a napfény öléből a nyár még visszaint,
de nyirkos fűcsomó szendereg a kútnál,
és emberszíveket meleg már nem hevít.

Vánszorog az ősz, és elfogja a telet,
kalárist fűz ékül dérgyöngyből a fákra -
havazást kántál a pusztai varjúsereg -,
míg jégcsapba dermed érette a hála.

Mint lelassult léptű, ábrándozó hölgyek,
a vén idő percei ballagnak szépen,
könny nélkül bólint'nak az erdei tölgynek,
és kékről méláznak az elképzelt fényben.

Egy üres lap és rajta toll,

pár szóhalom az asztalon,
kis buzgalom, nagy képzelet,
és rím iránti vonzalom,
ha grafomán vagy, tettrekész,
és van bőséges férc-elem,
tán gondolatod utat tör
hűlt forrásként a bérceken.

A poétavér - úgy hiszed -,
örökséged s kellemed,
keszekusza semmiséged
bár valamivé rendezed,
ne gondold, hogy Pegazus vagy,
s a Parnasszus oltalom!
Fűzfa ága gyenge hajtás,
a holt pacsirták dala...lom...

Ősz

madárdalnokok

koncertjének kottáját

a csend őrzi már

dér karcol jelet

napszítta erezeten

búcsúlevélre

nyár verítéke

ködfelhőbe burkolja

a kihalt fészket

Vágy

sosem hamvadó,

fájdalmatlan ősi láng -

test testet ölel

Anyámnak
(Ki még hall engem...)

lennék utolsó
lehelet ajkadon, hogy 
késlekedhessek

Apámnak
(Ki most is hall engem...)

Anyám ölelted,
bizonyságul, hogy akarsz -
csillagod vártad.
Ma én szólok éjente
a legfényesebbikhez.

Vízparton

Rád emlékezve

nem ölthetek feketét,

repülés voltál:

aranyhíd fölött vittél

ezüst sirályszárnyakon.

Gyertyacsonkok

fényébe múlik -
egymásba kapaszkodva -
két éji szikra

kihűlt kanócok
dermedt viasztérképén
holttá nyilvánítva

torpant időben
felillan sóhajfátyluk,
füstként merengve

hamvadt láng felett
búcsúbeszédet mond a
pillanat csendje

Aggodalom

félek, hogy csendem
túl harsány e világban;
újratervezés (?)

Tükröm vagy

ismerem kottád:
valód kibontakozik 
szóközeidből

Hallgatásom

Betoloncoltam
kéredzkedő szavaim
csendrácsok mögé.
Fogcsikorgatva kattant
a hitetlenkedő zár.