S.agi blogja

Rőtbe gubózva, széllel a hátán
surran a Nap már - lengedezik,
alkonyi gyöngye koppan a járdán,
lassul a taktus, csendesedik.

Üszkös az éj is, őszbe vadult már,
dér heve pendít drótkötelet,
dallama hallik, benne a múlt nyár
emberi fényét átöleled.

Mint lelassult léptű, ábrándozó hölgyek,
kik emlékben fogant álmokat alusznak,
már lehajtott fejjel hódolnak a földnek
és óarany színnel festik át a múltat.

Rozsdálló levélre írnak üzenetet -
a címzett a tavasznál maradt remény -,
szikkadó ágra érkeznek feleletek
a messzi jövőből,...az ígéret szerény.

A zöldnek illata most avarban bujkál,
a napfény öléből a nyár még visszaint,
de nyirkos fűcsomó szendereg a kútnál,
és emberszíveket meleg már nem hevít.

Vánszorog az ősz, és elfogja a telet,
kalárist fűz ékül dérgyöngyből a fákra -
havazást kántál a pusztai varjúsereg -,
míg jégcsapba dermed érette a hála.

Mint lelassult léptű, ábrándozó hölgyek,
a vén idő percei ballagnak szépen,
könny nélkül bólint'nak az erdei tölgynek,
és kékről méláznak az elképzelt fényben.