Poeta2001_ blogja

Mi, igazság keresők elfogadtuk azt,
hogy az igazság létezik és így
megtalalálható.
Aki viszont nem keresi vagy felelőtlen
és lusta vagy bizonyítani kívánja
az igazság nem létét.
Ám az utóbbi emberek elfogadják
a másik ember igazság kereső szándékát,
másképp nem emberek, hanem zsarnokok.
Azt a kérdést viszont ez nem tisztázza
létezik-e univerzális tudás
és nevezhető-e igazságnak?
Vagy a felismerés pillanatától valaki igazságosnak?
Sőt, a nem-tudás is lehet igazság?
A nem-tudás felismerése maga az igazság?
Magyarán nem juthatunk el az igazságra,
ám ez az apória észrevehető?
Vagy egy momentum tartalmaz-e
univerzális igazságot,
márha az emberek az élet pillanataikban
külön-külön és más-más időben megélik
az adott pillanatot és ugyanazt vonják le?
Ez kivitelezhetetlen.
Az emberi különbséget nincs, ami feloldja.
De akkor mi egyenlíti ki ezt, hanem az igazság?
Mi az, ami az emberi sorsokat egyenlővé teszi?

Az emberi sorsok kiegyenlithetőek
és ezt kötelező is megtennünk?
Vagy így az igazság háttérbe szorul?
Lehet az ember igazság nélkül is teljes, boldog, elégedett vagy egyszerűen szeretetteli?
Az igazság bizonyítékon nyugszik, tudáson?
A tudás bölcsességet takar,
a bölcsesség pedig gondolkodást?
A gondolkodás maga a keresés!
De a keresés feltételezi a létét,
ám a nem keresés nem jelenti a nemlétét.
Így a keresés becsületesebb cselekedet. 

Viszont ez a keresés feltételezheti-e azt,
hogy meg is leljük az igazságot?
Tehát a keresés hitre épít és reményre,
hogy megtaláljuk és annak elfogadására,
hogy a becsület ezt kívánja.
Ez önmagában az igazság?
Az az igazság, amit a hit takar és,
ami elfogadható a számunkra.
Ám, mivel az igazság nem nyugodhat feltételezéseken, 

azaz hiten vagy bizalmon,
hanem a szó alapján
(legalábbis én biztosan bizonyosságot várok),

így további kutatást kíván.
A kutatás pedig fejlesztést is takar,
legyen módszerem az igazság keresésére,
legyek becsületes, vagyis
fejlődjön az erkölcsi ítéletem.
Ha kutatok szállhatok az égbe
és fúrhatok a mélybe,
egy a lényeg; csináljam.
Te mit kívánsz most tenni drága olvasóm?

Lehunyom a szememim,
jöjj, takarj be álom.
Pihennék már, mint e rím,
jöjj utánad vágyom!

Másvilágra ébredjek,
vágyvizen evezzek,
Talánban eltévedjek,
hogy egy sárkány esz meg.

Mert minden szörnyű szörnyebb
ott, lehet, hogy ez kell
és minden könnyű könnyebb
nem hiszem, hogy nem kell.

Aludjon el a lángom,
öleljen fekete
csend, csapjon le a bárdom,
nem bánom, csak tegye!

Kihunynak a rímek is,
akkor álmodj álmom,
fölkelnek a rémek is,
ne kelljen már várnom!

Ennyi!
Holnapot
tolnak ott.
Kelni

mindjárt...
Szükséges!
Szülség lesz
kínpárt-

tag. Tán
majd rám
fogja a'

s tolja a
kínpárt
mindjárt...!

Mézet csurgattak kenyeremre.
Pedig hozzászokott már a
szalámihoz. Majd szendvicsekbe
rakták, ahogyan a nyárt a
suliban. És nehezekbe
nincsen a szívem bemászva!
És az igazsága, hogy hív;
mindignek is... azóta sót szív

az orrom a szememből; hűség
hitetés mások számára
szívemnek, SZÍVEMNEK bár tűzvész
talán-talán még áll máma
magasságom, nem gyenge gyűlés,
hogy elmegy átkozott bálba
és jelenetet rendez, mintha
ő lenne a meg nem álló hinta!!!

Hát elfogadás elkezdődött.
Rossz istenhez imádkoztam!
Nem akartam, de terelődött,
nem általánost átkoztam.
Nem értelmesen élcelődött
s bár nem hasznos hibát fogtam
legalább, legalább, legalább
a sok-sok-sok bűnöm nem aláz.

Megátkozott vagyok
nem átkozott.

Istentelen vagyok
nem istenes.

Könyörtelen vagyok
nem könyörgő.

Káromkodó vagyok
nem káromló.

Magam mása vagyok
nem más-magam.

Tökéletes vagyok
nem-tökélyben.

Vad vidámság vagyok
nem víg vadság.

Értelmetlen vagyok
nem értetlen.

Mindig másé vagyok
nem magamé.
2019.11.28.