Zegzugban rejlések

A toll hazudik, vagy a szavak szúrnak,

s porba tipornak, de hol az ember

ki talpra állít, ki a versben mint Isten

kitárt szívvel lép, s visz magával lankadó

lelkűt a mennybe? Fáj az olvasás,

a véres kezű „költők” gyilkolnak,

csendben, alattomosan….

beálltatok a sorba, villantott foggal! 

Fogcsikorgatva várom,

hogy eljöjj, perzselj,

hiányodba reszketem magam,

tikkadva, átfagyva

nyújtom kihűlt kezem,

hogy bonts bennem rügyet.

Fakadjon újra ajkamról a szó,

bólintson fejet hajladozó

testem, s tudjam nem hiába

vártalak, kerestelek…

Eljössz hozzám ugye,

és velem maradsz..

te szép, kedves….

szerelmetes Tavasz…

Érzem, reszket egész testem,
kéne már az újabb adag.
Delíriumosan fekszem,
vénám pattanásig dagad.

Irgalmazz meg nekem, kérlek,
adj magadból még, még többet!
Rabod lettem immár végleg,
lényed teljesen betölthet.

Légy a tűm, szorítom, tüzem!
Kábíts folyton és örökké,
mint folyékony kéjes mérgem,
míg már nem leszek majd többé...

Bőröd köntösévé lennék,

amibe szép lágyan bújsz,

szavaidra oly szót tennék,

amitől majd ellágyulsz.

Az érintésem vágynád,

a nap minden percében,

a hold tükrében hálnál,

szívem ringó ölében.

A csókom szomjad venné,

mégis ajkad tikkadna,

cserepesen remegné

az újat, s nem higgadna.

Illatom, mint levegőd

nélkülözni nem tudnád,

tele szívnád a tüdőd,

tenmagadban tartanád.

Szemem kék tengerében,

látnád a nyugvó vizet,

és benne hazatérvén,

hogy a világ szép….majd hiszed.

Kérlek állíts fel, s majd mint