Zegzugban rejlések
VallásAz Egyetlen
Nem azért, mert csak Te maradtál nekem
nem azért szeretlek,
Te mindig itt voltál, s mint elásott csontot
úgy kapartál ki a hitetlen magamból, s
lettem egy húsos fazék a kezedben.
Mit fazék? Kutyának az, a legízesebb falat,
vagy lassan kihűlt szén, mely csiszolatlan
de kapkodnak utána a világban, Te nem,
Te nem válogatsz. Legyek rothadó csont,
kopott, rozsdás fazék, fekete szén pince mélyén,
mindegy, a Te kezedben leszek igazán Te.
Törhetetlen tükröd, megmentő jel a világ végén,
Benned merítkezik, mind ki igaz, s te leszel
a sok világtalannak az egyetlen vigasz.
Az Egyetlen!
Mennyei vallomás
Isten szagú most minden,
a hajam, a ház , bőrömön érzem
,ahogy lépted a szobán suhan át.
Pihéid hófehérre mosnak,
s némán pihegek oltalmad alatt,
mi bűnöm volt, mind temetve maradt.
Szárnyaid alól kikukucskál egy lélek,
hamvadó tüzével, kapaszkodik Beléd
Veled-bújva semmitől sem félek,
végtagok nélkül is elkúsznék Feléd.
A vázában a virág, a Te illatodat ontja,
magamban hordozlak,- mint anyaméh
a csodád- a bennem rejlő alakod
testem büszkén öleli át…s kibontja.
Mégis te fonsz körbe, s ölelsz féltőn
,mint szerelmes, tenyeredben tartasz,
s én tétlenül „tűröm” hogy szeress,
szívem kuporogva hálát fogalmaz.
Néha fáj a tudat, hogy gyarló vagyok
és gyenge, mégis hogy szerethetsz TE?
Isten szagú most minden,
az erdő, a mező, a világ,
csak egyet tudok bizton,
szívem csak Téged Imád!
Szeretettel: Lányod
Hálaadás
Egyszerűen ott hagylak a falon lógva,
szögre akasztva, harag nélkül,
mint tájképet, mely egykor örömre
fakasztott.
Nincs kedvem gyűrni az álmokat,
morzsákra tépni valótlant, mi valósnak
láttatott...
Nézlek magamban, s csodálom Istent
- micsoda terv részei voltunk mi
ketten ,-
s az elveszett időt, hogy szőtte
szép lassan hálaadássá
bennem.