Azonnali

Nincs, ki óvjon.
Nem menekülhetek már
báb várba vagy holmi
ócska nulla illúziókba,
nem mondhatom már
elbújva magamban,
hogy a valóság
némely rám sújtó eleme
nem létezik.

Nem tagadhatom le a rossz tetőt felettem
ahol a cserepek már majdnem mállanak
és nemrég onnan szedtem össze
az idő károsította cserepeket,
az elhanyagolt éveket,
a letagadott munkavárásokat,
a kárba vesző eredményeket.

S ott fent a tetőn a természet megjelent
rohadó tetőgerendákban
és a hullámpalán lévő mohákban,
de a centis mocsok mely az ereszcsatornában
van, jobban üt mindennél,
mert azt sugallja, hogy a jobb
sorsodért bizony nem tettél.

Letagadhatom ezeket és hazudhatok,
mind magamnak és másoknak,
de a valóság nem változik
és sújt, ha az ember nem tesz.

A megrogyott tető és a hulló vályog
a hullám palán, mely már sárként létezik,
mutatja hogy az idő nem tetézik.

A karám mindent elnyelő mocsarában
az elgyengült törött tetőcserép darabok
hallgatnak, és mégis ordítanak.

A hanyag idők hallgatnak.

Hiába is szeretnék
nagy hittel lenni
szép és csodálatos

dolgok felé,
amik lehetetlenek
és tudom hogy már
be is bizonyítottak,
hogy esélytelen
és elérhetetlen,
mert a realizmus
az illúzió által felépített
gyenge kis falakat
csákánnyal összezúzza
és a valóságot megmutatja.

Két lábbal a talajon
mint sem hogy élő-komával
illúzió vágyakkal feküdjek egy ágyon.
A munka által virágzás történik,
s az által kézzel fogható dolog építődik.

A valóság létezik. Az álmok után...

Fejtelen volt napraforgó mezők állnak,
a gépek dolgoznak, már aratnak.
Tegnap még a madár ette
de ma még az is elfeledte
hogy ott volt a napraforgó,
mely csak a gazdáknak volt szemet szúró.

A madarak csipegették,
majd a gépek elvették.
A gépeknek is meg kell élniük.
----------------------------------------


A halál járt újra az udvaron.

Megölt egeret rágcsált a két Farkas-Kaukázusi.

Mutatták a kis egeret,
ki sorsáról nem tehetett,
puha volt, és már kutya-nyálas,
nem ropogott már a gerince,
csak egy szőrcsomó volt a feje.
A kutyák boldogan mutatták,
én megsimogattam őket.

Egerek és patkányok,
ilyenek is lehetnek az emberek.

Augusztus vége felé járunk.

Ezt írja a naptár,
ezt mutatja az idő.
Avar képek rajzolódnak
a sárban, miközben esik,
az elburjánzott vadszőlő ágai
a nagy szél játékszere,
és épp nyomott hagy az udvari
sárban a munka embere.
-------------------------------------------
Elmúlt nyárnak vágyakozásai
ma már nekem véget értek.
A tettre való kényszerítés
már megérett,
és éget,
mert a váró munkák beszélnek.
S ugyan, a szív, a romantika,
 az érzés, meg kitudja mi
már megint kihozza
a vak vágyakozást,
azt a kínlódást
mely fölösleges,
és elnyomja azt
ami valóban értelmes.
S mit ér már csupán a szó,
mikor már rég elment a hajó.
-------------------------------
A holnap nem mindegy.
Várhat rám bizony hegy,
mert nem megyek rá,
és nem is visz rá az élet.
Kikötőben rekedt vagyok,
aki már egy éve egy
lekésett hajót sirat.
Azóta is bizonyítja ezt
nagyon sok írat,
és ad jó sok okot már
hogy az eltékozolt idő nagy kár.
-----------------------------------------

hát körülbelül ennyi is sikerült, remélem tetszik.
Vége nincs neki.

Véget ért a nyár,
Augusztus végét írunk,
az esőtől sár lesz s marad benne nyomunk,
viszontlátást kívánunk kedves, elmúlt nyarunk.
Fürödhetünk tavakban és izzadtságban,
szórakozhattunk a mozgalmas éjszakákban.
Elrohant velünk a nyár
és ugyan nem kár,
mert jövőre is
csak is
ránk
vár.