Azonnali

 CSÁKÁNYKOPÁS AZ ÉSZAKI SARKON (+18)

Beszámolót írok
rég talált ön-darabomról,
melyet a jeges északon találtam
befagyva,
s hallgatva.

Nem mozdul a jövő-én,
mely nálam kétszer nagyobb.
Ésszel verem a jeget
repedező acél csákányommal,
ne hogy állat legyek
ön-halvány valósággal.

Tudod, az erő nem csak erő.
Több annál. Hatalom.
Nem kis hatalom,
melyet irányítani
és hasznosítani
kell.

A formák mögött azonban
ösztönök bújnak meg.
Elnyomott sértések
és ápolt, nyalt sebek,
melyektől az ember
állattá válik
s nem pedig emberibbé.

Ezért lesznek általánosan
az izom kolosszusok
csak díszek a kirakatban,
és pár menetre alfa-hímként
jó pár nősténnyel hemperegnek
majd az ágyban.
Azonban ha a hús legyőzni
emberét,
akkor nem válik mássá:
csak egy hús masszává.

Izmok, a csontokon
és egymáson.
A cél tisztességes számomra:
erőt szeretnék,
de nem ön-én hanyatlással
az állatvilágba.

Szigorú próbák azok
amelyek engem is követnek.
Vagy dicsérnek,
vagy megköveznek.
Az elmúlt idők
nem beszélnek.

2014.05.16

Egy halott ember fekszik a hideg padlón.

Este van, és a sík vidék egy épületében
a felhőtlen éjszaka elszabadul az,
amit eddig eltitkoltak,
s mások pedig rá se gondoltak.

Egy békés ember holteste ez,
mely itt fekszik.
A levegő kezd már lehűlni,
a hullán a fagyfoltok
most kezdtek el megmutatkozni.

Egy kis idő múltán azonban
megtörténik az, amelyre
még gondolni se mertek. 

A hulla mellkasából,
pontosan ahol a szív elhelyezkedik,
karmos kezek bukkannak ki
a mellkast fedő bőr alól.
Elkezdik szétfeszíteni a bordákat,
az egész mellkasi szerkezetet,
s kiugrik belőle a farkasember.

Indulatokkal,
 mély gyűlölettel
s tele erővel.

A folyamat közben pedig a mellkas
szét lett feszítve,
és a mellkasi csontokat
darabokra törte.

Már az épületet elhagyta,
pillanatok alatt kiugrott az ablakon,
üvegszilánkokat hátra hagyva.

Közelebb menve látható,
hogy ez a farkasember ennek
a halott embernek az előde:
a hullának nincsenek belső szervei,
fölhasználta az őt megölő gyűlölet.

Már véresek a farkasember mancsok.
Az elmúlt idők és a halottak hallgatnak.

Torz víziók kísértenek.
Nem indultak még fejlődésbe
a futórózsa kertek.

A rozsdák és a szőkeségek völgye még kopasz.
S a róka ki nagyon ravasz
az is megbújt,
mint az idei tavasz
bennem.

Az erő gyűlik,
s erősödöm.

S ahogy több lesz az erő
úgy az üresség is még
nagyobb lesz bennem.
Már nincs kábító fellegem
mely vész esetén bódít,
s mosolyt varázsol arcomra,
mert készülök a harcokra.
A bennem dúlókra.

Senki se ismer oly behatóan
e baranyai vidéken.
Senki se mer
egy egy-edül lévővel
akár pár szót váltani,
esetleg bemutatkozni
az emberi állatvilágból.

Mint ember élek.
Mondhatni vegetálok.
Ember hiányom van
a sok állat közt.

Ezért nem nagyon írok.

Mert nem olvasnak engem sokan.
Nem nyalok, nem állok be mindenkihez
egy szép nagy nyalásra,
nem böfögök sehova,
mondva "hé, olvass már engem is!"

Meguntam én az ilyen játékokat.
Minden száj szép szavakat ont,
de mikor szemtől szembe kéne
igazságot vallani
és egyúttal a kérdésemre kéne válaszolni:
A velem szemben lévő arc is elbújtatja
valódi mondani valóját,
ne hogy tanulja azt
az amatőr versírója.

Így ebből az következik, hogy hallgatok.

Próbálok valamilyen útirányt szerezni,
többet olvasni a verstan iránt,
meg tudod, nekem is van dolgom,
nem csak kupakolok egy csajt
egész nap vagy héten át
és írók róla fűt meg fát.

Tudom, a homokozó költészetében
én nem nagyon játszok nagy szerepet,
de majd megeszem a cserepet
mikor a nem-valóságról
meg a Micimackó-vízióról
írnak itt oly sokan,
hogy a monitoromból
az asztalra már csak
a nyáltenger folyik.

Félre értés ne essék:
velem van a probléma
nem a mélyen tisztelt
közönséggel,
meg a közöny-ősséggel,
csupán az a baj
hogy én nem találok
magamnak szép és jó irományt,
melyre asszondám:
"igen, jó tyúkanyám,
ez egy igen tuti vers!"

Ti elég jól műveltek vagyok,
mondhatni csak én megyek el
itt a fél-analfabétának
meg a gamma deltának,
a verstant is vágja
itt jó pár ember
(csíkokra és katonákra),
meg vannak itt
olyanok is, akiknek
bejönnek versei,
és számítanak rímei.
(Ja, meg a betűi.)

Azt hiszem kieresztettem a gőzt,
és eleresztettem egy őzt.
(Nagyon remélem.)

Bár majd az olvasó válaszol,
vagy társalog, vagy beszól,
vagy rám fog fújjogni valaki.
(Mondván: "Nem jó, fujj, mit írtál?!")

Csupán én nem találok itt
magamnak való témát,
nem akarok benyomni
itt utálatot keltő sémát.

Választ várok.
Kopogtatok.

"ITTHON VAN A POET KÖLTÉSZETI TÁRSASÁG?"
-------------------------------------------------------------------------

Kopogtatási cédulámat annyival kiegészíteném, hogy én is írtam és írni fogok nem valóságosat, csak nagyon meglepődök mikor látok olyat aki még jobban elvont, vagy meg-vont, esetleg le-vont.
Ez a sok szó úgy érzem agyat bont. Abba hagyom.

A hegesztés megáll,
a füstfelhő épp eloszlik,
s fény derülhet
az újonnan épült vázra.

A hátsó váz,
mely által a gépezet
többet bír majd el,
mint azelőtt.

Készen lett a fejlesztett hátsó kereszt.

A hát és a váll
megerősödött,
s végre méltó lett.

A munka nemesít.

Végre egy alap
mely által a váz
tovább épülhet,
s kiteljesedhet,
hogy a benne működő
gépezet is kiteljesedjen.

A hegesztő maszk visszacsuklik,
és megy tovább a hegesztés.

Tervek nélkül épül a palota.
Nem csak külső tartalommal.

Vándorlás megy, hegyen s völgyön át
ahol hamar elfelejted a mát,
mert az időt elfelejted,
mikor mennek lépteid.

Lépés milliók kezdődnek
s napról napra végződnek,
míg megtalálom egy-egy vázam,
elhagyott darabjaimat,
 csontvázaimat.

S mikor egyet is megtalálok,
kőszívemre bukkanok,
melyben az utolsó emberségek
rejtőzködnek,
múltból megmaradva
a mának megőrződtek.

Emberséget gyűjtök
egy-egy levedlett vázamból
az egyik legnagyobb csatámhoz.

Ön-ön és valóságos,
a mai világválságos
és nem túl barátságos
időben,
rendben.

Eltorzulásomat kerülöm,
hogy ne váljak azzá ki az ellenségem.
Egy torz, putri sorbeli kocsma fasisztává
mely arra hajt szétvert fejével,
hogy engem alázzon meg
és változtasson meg
ön-ön magává minden erejével,
provokál, hogy küzdjünk
 meg egymással,
mint disznó a disznóval.

(Ő akarja, én meg nem.)

Primitívebb kiket gyűlöl,
de nem ítélek se színt se embert,
mert azt Isten megteszi helyettem
s az élet megmutatja, hogy minek van
jövője,
és vége.

A béke fenntartásán dolgozok erőkkel,
megmozgatott bensőkkel
átmozgatott külsővel.

(Erősödve lassan, a hanyatlásból kimagaslóan.)

Az utolsó emberségekkel az ön-torzulás ellen.
A névtelenek közt.