Nawo blogja
GondolatokA szerelem ami volt....
Holderdő
Először telt a Hold,
Mikor ajkunk félénken egybeforrt,
Kutattunk riadt elménk,
Holdezüst erdejében,
Sötétlő lombok alatt,
Mint rémült vadak,
Kit vadászok hajtanak
Másodszor kelt a Hold,
Rajta sárga nászruha volt.
Tettél férfivá, s én téged nővé.
Volt, hogy éreztem,
A szerelmi őrjöngés vad fúriái,
Űztek minket a fák alatt,
Miként szenvedély hajtja előre,
Az erdőben a vadat.
Harmadszor telt a Hold,
S már nem voltunk hitetlenek,
Éreztük, testünk beleremeg,
A teremtés vágyába,
Mellyel a végtelent értük el,
Hol csak mi ketten léptünk be,
Lelkünk templomába.
Negyedszer telt a Hold,
Nem kérdezted ki vagy,
És én, ki vagyok,
Lelkünk ágai zölden simulnak,
Koronánk összeér.
Alant a mélyben,
Békésen legelésznek a vadak,
Nincsennek vadászok,
Csak a csend honol,
A tó partján, tölgyes alatt.
Ötödször telt a Hold,
Fénye fakón hullott, az erdő mélyére,
Palotánk falain, hámló ezüst kéreg,
Adta át helyét a mélyből előkúszó,
Rettegésnek.
Kürtszó harsant,
S egy pillanat alatt,
Rémülten riadtak fel a vadak.
Hatodszor kelt a Hold,
Fénye zuhant a magányos szürkeségbe,
Nem lépdeltél a fák alatt,
Táguló pupillákkal emelkedtél,
Oda, hol nincsenek vadászok,
Nincs rettegés,
Hol értelmét veszti az erdő,
A szavak.