Nawo blogja

  Holderdő

 

Először telt a Hold,

Mikor ajkunk félénken egybeforrt,

Kutattunk riadt elménk,

 Holdezüst erdejében,

Sötétlő lombok alatt,

Mint rémült vadak,

Kit vadászok hajtanak

 

Másodszor kelt a Hold,

Rajta sárga nászruha volt.

Tettél férfivá, s én téged nővé.

Volt, hogy éreztem,

A szerelmi őrjöngés vad fúriái,

Űztek minket a fák alatt,

Miként szenvedély hajtja előre,

Az erdőben a vadat.

 

Harmadszor telt a Hold,

S már nem voltunk hitetlenek,

Éreztük, testünk beleremeg,

A teremtés vágyába,

Mellyel a végtelent értük el,

Hol csak mi ketten léptünk be,

Lelkünk templomába.

 

 

 

 

 

Negyedszer telt a Hold,

Nem kérdezted ki vagy,

És én, ki vagyok,

Lelkünk ágai zölden simulnak,

Koronánk összeér.

Alant a mélyben,

Békésen legelésznek a vadak,

Nincsennek vadászok,

Csak a csend honol,

A tó partján, tölgyes alatt.

 

Ötödször telt a Hold,

Fénye fakón hullott, az erdő mélyére,

Palotánk falain, hámló ezüst kéreg,

Adta át helyét a mélyből előkúszó,

Rettegésnek.

Kürtszó harsant,

S egy pillanat alatt,

Rémülten riadtak fel a vadak.

 

Hatodszor kelt a Hold,

Fénye zuhant a magányos szürkeségbe,

Nem lépdeltél a fák alatt,

Táguló pupillákkal emelkedtél,

Oda, hol nincsenek vadászok,

Nincs rettegés,

Hol értelmét veszti az erdő,

 A szavak.