Merluccius blogja

Szaván fogott Szirén

Mit vágyamról mondtam, csak rejtő hazugság,
Kényszer képzett, szófelejtő álvalóság.
Józanságba ragadt néhány erőltetett,
Jól nevelt gondolat, tenger részigazság.

Írtam, megértelek - kerestem kedvedet.
Pedig nem értelek, kétségben élhetek.
Temérdek kérdéssel hallgatom csendedet,
Szótalan bámulod hogy érted reszketek.

Virágzó szavaid versedben bűvösen
Rám törnek éjjente, nem hagynak hűvösen.
Amit én olvasok, szemedben megannyi
igézet, olvadok. Sok forró ígéret.

Csak tudnám, mire vársz? Láttalak remegni,
Érettem reszketve őrülten nevetni.
Azt mondod, félsz nagyon... Bűntudat, gondolom...
De mi jó, ne ereszd, - lépj túl a gondokon!

Miképp biztassalak, hogyan hívhassalak,
Ölelő karomba hogyan bújtassalak?
Hagyom, csak csönd legyél - mi sem könnyebb ennél?
Hallgatva kivárni, kőszoborként állni,
Szerető kedvesed kétségekbe zárni.

Nem vagyok kicsi lány, bár szeretnéd talán.
Ha magam kéretném, pillám rezegtetném,
Húzódnék kényesen, nevetnék kéjeden,
S álmodba lopózva űznélek éjjelen.

Igazi nő vagyok, ki tudja, mit akar,
Hogy ezt nem láthatod, örvényként felkavar.
Óvva karolsz, mint törékeny kerámiát;
Tán észre sem veszed, hogy engem mi bánt?

Talán mégis látod - ezt meg nem tudhatom.
Miért nem ölelsz? - azt én csak találgatom.
Szégyenemre vált a visszautasítás,
S hogy ennek szót adok... Nem tenné senki más!

Mondd, mit követel makacsan tekinteted?
Miket nem merészel két merénylő kezed?!
Azt mondod: tartozom. S menekülőutam
Immáron hiába kutatom. Bősz uram,
Úgy látom, Ön - nemcsak a szavamon fogott...!

Csak érted nyílnak szirmaim,
feléd fordul virágom,
én tőled kaptam színeim,
így lettél napsugárom;
hold ne lopja titkaink.

Te adsz innom is ha kérem,
várlak tikkadt földű réten,
hogy szikkadt szirmom szomjazón,
szádról záport csókolón,
hűs zivatartól égjen.

Velem élsz a nappalokban,
szinuszom csak érted dobban,
ahogy itt vagy minden éjben;
láthatatlan remegésben,
álmot űző hajnalokban.

Mert a felhőm is te lennél,
valóságtól elrepítnél,
puha vánkosom te volnál,
habos takaróm, vagy dunnám;
szelek hátán messze vinnél.

Nem szakíthatod virágom,
karjaim hiába tárom,
elhervadok fényed nélkül;
szíved kérem menedékül,
szemeidben él világom.

Domboldalban áll egy kis pad,
Áll egy kis pad a réten,
Rajta piheg csókod után
Mosolyom a napfényben.

Kezem pihen bőröd selymén,
Bőröd selymén maradón,
Elengedni még nem tudom,
Ölellek a kispadon.

Esteledik, menni kéne,
Menni kéne haza már,
De derekam visszahúzod,
Kölcsön csókod visszajár!

Csókod nyelem, eszem vesztem,
Eszem vesztem, -nem hívom,
Bódulatom meg nem ébred,
Ízed magamba szívom.

Nap lebukik, éj felkúszik,
Éj felkúszik egyedül,
De mosolygó szájam szélén
Csókod bújik emlékül.

Bár a köd oszladozik,
álomfelhő szertefoszlik,
az élmények élesek
mit  bőrömre égettek
ujjaid, és ha szemedbe 
nézek, nem vágyon más örömre.


S ha csókod finom lehelete
szilaj vágyat mutat,
tűnik a gátlás, illan a tudat.
A kulcsot még nem adom.
Csak őrülj meg, és ne kérdezz...
Törd fel újra lakatom!

ÁBÉCÉ


Andalgunk az úton
Álmodunk a múlton
Beszélgetünk illőn
Cirógatlak féltőn
Csókolózunk, égőn.
Dudorászunk fotózunk
Dz amikor lopódzunk,
Dzs mint a tinédzser
Engem szemmel igézel.
Édes -súgom nevedet,
Fázom, ha nem ölellek,
Gondolatom nálad jár,
Gyöngeség mi nálad vár.
Halkan lopózz mögém,
Ide hajolj fölém
Így ölelj, hosszan
Jó, ez kell mostan.
Kinga és Demeter
Lelkem nélküled
Lyukas zománc veder.
Minden megváltozott
Nincs más csak foltozott,
Nyugalom, amikor
Olvaslak, valahol
Ódánk, ha zenged.
Örökre szívembe rejtlek
Őrizem szemedet.
Parton a békák,
Quartettben fújják,
Rád leltem újra,
Súgd ha érzed búgva:
Szeretlek, megeszlek
Téged el nem eresztlek!
Tyű, de vajon kéz- vagy láb-?
Ugrok az öledbe hát
Úgy csókolod a szám
Ülök majd a combodon
Űzni vágyad nem fogom. De
Veled lenni marad álom
Wi-fizünk majd télen-nyáron.
X-, mint exek ennyi csak,
Yvan Sophienak marad. De
Zakatol a szív -nem dobog,
Zsibbad az ész, -Tied vagyok.