Szaván fogott Szirén

Szaván fogott Szirén

Mit vágyamról mondtam, csak rejtő hazugság,
Kényszer képzett, szófelejtő álvalóság.
Józanságba ragadt néhány erőltetett,
Jól nevelt gondolat, tenger részigazság.

Írtam, megértelek - kerestem kedvedet.
Pedig nem értelek, kétségben élhetek.
Temérdek kérdéssel hallgatom csendedet,
Szótalan bámulod hogy érted reszketek.

Virágzó szavaid versedben bűvösen
Rám törnek éjjente, nem hagynak hűvösen.
Amit én olvasok, szemedben megannyi
igézet, olvadok. Sok forró ígéret.

Csak tudnám, mire vársz? Láttalak remegni,
Érettem reszketve őrülten nevetni.
Azt mondod, félsz nagyon... Bűntudat, gondolom...
De mi jó, ne ereszd, - lépj túl a gondokon!

Miképp biztassalak, hogyan hívhassalak,
Ölelő karomba hogyan bújtassalak?
Hagyom, csak csönd legyél - mi sem könnyebb ennél?
Hallgatva kivárni, kőszoborként állni,
Szerető kedvesed kétségekbe zárni.

Nem vagyok kicsi lány, bár szeretnéd talán.
Ha magam kéretném, pillám rezegtetném,
Húzódnék kényesen, nevetnék kéjeden,
S álmodba lopózva űznélek éjjelen.

Igazi nő vagyok, ki tudja, mit akar,
Hogy ezt nem láthatod, örvényként felkavar.
Óvva karolsz, mint törékeny kerámiát;
Tán észre sem veszed, hogy engem mi bánt?

Talán mégis látod - ezt meg nem tudhatom.
Miért nem ölelsz? - azt én csak találgatom.
Szégyenemre vált a visszautasítás,
S hogy ennek szót adok... Nem tenné senki más!

Mondd, mit követel makacsan tekinteted?
Miket nem merészel két merénylő kezed?!
Azt mondod: tartozom. S menekülőutam
Immáron hiába kutatom. Bősz uram,
Úgy látom, Ön - nemcsak a szavamon fogott...!