Jegyzet

SYLVIA PLATH: SZILFA

(Lázár Júlia forditásában)

A mélységet ismerem. Tapintom a gyökeremmel.

Te félsz tőle,

Én nem: visszahúz.

Hallod bennem a tengert?

Az elégedetlen morajt?

A semmi hangját, múló őrületedét?

A szerelem árnyék.

Hogy fetrengsz, sikoltasz érte,

Paták dobognak, hallod, hogy szalad?

Tüzes vágtában egész éjszaka

Követlek, míg fejed kő lesz, párnád gyep,

Hangot, visszhangot ad.

Vagy méreghangokkal etesselek?

Eső esik most, nagy a csend.

Arzéngyümölcse bádogfehér.

Megszenvedtem a naplementék aljasságát.

Gyökérig perzseltek,

Vörös rostjaim kiégett, fölmeredt drótok.

Széthulló darabjaimból nő fütyköserdő.

Süvít az erőszak,

A szemlélődést nem állja: üvöltök.

Nem könyörül a hold sem: vonszol magával,

Meddő és kegyetlen.

Bánt a holdsugár. Vagy én akaszkodtam beléje.

Engedem. Elengedem.

Frissen műtötték, sovány és lapos.

Rémálmaid hogy kisajátítottak engem!

Bennem lakik a kiáltás.

Éjjel portyára indul,

Kiveti a hálóját, szerelmet keres.

Megrémít a bennem kushadó

Sötétség,

Borzas, lágy moccanások, komisz rosszindulat.

Felhők múlnak és szétterülnek.

A szerelem pótolhatatlan arcai?

Ezért kavarodik föl a szívem?

Nem bírok el több tudást.

Fojtogató ágak közt fölvillanó

Gyilkos arc - kié?

Álnok savak csókja:

Az akarat bénul. Ezek a lassú, magányos bűnök

Ölnek, ölnek, ölnek.