Vasárnapok meséi

Mamamaci40•  2012. augusztus 5. 06:51

Azt hiszem Pimpi mókusnak társa lesz a honlapomon. Írok még egy mesét, hosszú, szomorú mesét. Arról hogy milyen is ha valaki betegen születik, majd később felnőttként hogyan vívja meg napi harcait, nemcsak magával, hanem sajnos a külvilággal is, tisztelet a kivételnek.
Az anyagi szegénység miatt jajongunk, tényleg, bőrömön érzem, borzasztó. Ám, van egy másféle is, ami talán mégjobban bánt, sőt egyszerűen dühít, az a lelki sivárság.
Nagyon sok sorstársam nevében gondolkodom most, vajon egészséges embertársaink honnan veszik a bátorságot ahhoz hogy teljesen ismeretlenül is a létünkről mondjanak véleményt.
Én sem szoktam odamenni senkihez, lenézően ránézni, csak azért mert ő egészséges.
Tegnap délután volt egy megrendelésünk amit teljesíteni kellett. Előre tisztáztuk, dehát annyira meleg volt, a párom azt mondta pihenne még, ráérünk. Kaptuk a telefont, megint...hogy akkor nem is megyünk? Elvittük a tojást és ezeket a gondolatokat hoztam haza magammal.
Zuglói dr-néről van szó, játszotta a sértődöttet, hát ő megérti de...mutatom neki, hogy én viszont a fájós lábammal feküdtem. Erre jön a szokásos mitől van, mit lehet rá...majd a szentencia, keresni kell egy jó orvost, a tassi háziorvos nem megfelelő.
Imáimba foglaltam anyámat akitől ellestem hogyan tud szép illedelmes szavakkal útlevelet adni valakinek, s közöltem vele, hogy rendben, de a kórház ahol azt mondták több éves kezelés után hogy meggyógyultam, hát az  Pesten van...
Jött a következő sziporka, hogy én akkor nem is tudok itthon semmit csinálni. Akkor öntötte el a szamóca az agyamat, s csak meséltem, hogy igen 20 éve...igen van egy kamaszlányom...szegény igen megütközve nézett rám.
Végül közöltem vele hogy írok...na ekkor láttam a szeme helyén két hatalmas levesestányért...hogy ő nem is gondolta volna...míg elsorolgattam az eddigi eredményeimet, magamban túléltem egy földrengést.
Hát nem a lábammal írok, s hogy beteg vagyok nem jelenti azt hogy eszetlen is, mást akartam írni, de ez a szebb.
Meséltem volna el neki, hogy a kórházban ismertem meg valakit akinek születése óta a fél oldala akkora mint nekem dagadtan a két lábam...és amikor legutóbb láttam akkor kezdte a főiskolát, újságírónak készült.

Aztán, induláskor még kicsit körbenéztünk az üdülőtelepen, s Papamaci mutatott olyan nyaralót amit apósom épített, s a tulaj olyan rendes volt, hogy amíg ő dolgozott, nekik is megengedte játszhattak mellette a ház körül...

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Mamamaci402012. augusztus 5. 15:28

Drága Kinga, egyszerűen dühös vagyok, és bár nagyon kis lépésekben tudok, de valamit mindig teszek ez ellen. Hát nagyon sokan nem tehetünk róla, sőt a szüleink sem tehetnek róla, s akkor mások jogtalanul bélyegeznek meg bennünket?

csak az a szomorú, hogy ez igaz is, gyermek!

gyermek2012. augusztus 5. 15:08

Olyan szépen írsz szomorú mesét is :)

Kicsikinga2012. augusztus 5. 10:52

A diszkrimináció fájdalmas, de nagyon jól tetted a dolgodat Macika!
Így is kell! Talán észbe képes kapni az, aki tulajdonképpen igen szegénynek bizonyul e téren!

Mamamaci402012. augusztus 5. 08:43

ez van pepo, de amíg brummogni tudok...:))

pepo2012. augusztus 5. 08:30

szomorú sorsok..:(

Mamamaci402012. augusztus 5. 08:13

Én köszönöm hogy olvastál, TSZA1977!

TSZA19772012. augusztus 5. 07:22

köszönöm, a nem túl vidám mesét. :-)

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom