Vasárnapok meséi

Azt hiszem Pimpi mókusnak társa lesz a honlapomon. Írok még egy mesét, hosszú, szomorú mesét. Arról hogy milyen is ha valaki betegen születik, majd később felnőttként hogyan vívja meg napi harcait, nemcsak magával, hanem sajnos a külvilággal is, tisztelet a kivételnek.
Az anyagi szegénység miatt jajongunk, tényleg, bőrömön érzem, borzasztó. Ám, van egy másféle is, ami talán mégjobban bánt, sőt egyszerűen dühít, az a lelki sivárság.
Nagyon sok sorstársam nevében gondolkodom most, vajon egészséges embertársaink honnan veszik a bátorságot ahhoz hogy teljesen ismeretlenül is a létünkről mondjanak véleményt.
Én sem szoktam odamenni senkihez, lenézően ránézni, csak azért mert ő egészséges.
Tegnap délután volt egy megrendelésünk amit teljesíteni kellett. Előre tisztáztuk, dehát annyira meleg volt, a párom azt mondta pihenne még, ráérünk. Kaptuk a telefont, megint...hogy akkor nem is megyünk? Elvittük a tojást és ezeket a gondolatokat hoztam haza magammal.
Zuglói dr-néről van szó, játszotta a sértődöttet, hát ő megérti de...mutatom neki, hogy én viszont a fájós lábammal feküdtem. Erre jön a szokásos mitől van, mit lehet rá...majd a szentencia, keresni kell egy jó orvost, a tassi háziorvos nem megfelelő.
Imáimba foglaltam anyámat akitől ellestem hogyan tud szép illedelmes szavakkal útlevelet adni valakinek, s közöltem vele, hogy rendben, de a kórház ahol azt mondták több éves kezelés után hogy meggyógyultam, hát az  Pesten van...
Jött a következő sziporka, hogy én akkor nem is tudok itthon semmit csinálni. Akkor öntötte el a szamóca az agyamat, s csak meséltem, hogy igen 20 éve...igen van egy kamaszlányom...szegény igen megütközve nézett rám.
Végül közöltem vele hogy írok...na ekkor láttam a szeme helyén két hatalmas levesestányért...hogy ő nem is gondolta volna...míg elsorolgattam az eddigi eredményeimet, magamban túléltem egy földrengést.
Hát nem a lábammal írok, s hogy beteg vagyok nem jelenti azt hogy eszetlen is, mást akartam írni, de ez a szebb.
Meséltem volna el neki, hogy a kórházban ismertem meg valakit akinek születése óta a fél oldala akkora mint nekem dagadtan a két lábam...és amikor legutóbb láttam akkor kezdte a főiskolát, újságírónak készült.

Aztán, induláskor még kicsit körbenéztünk az üdülőtelepen, s Papamaci mutatott olyan nyaralót amit apósom épített, s a tulaj olyan rendes volt, hogy amíg ő dolgozott, nekik is megengedte játszhattak mellette a ház körül...