Mamamaci 40 blogja

Az egyiken kimondtuk a nagybetűs igent, idén 28 éve, július negyedikén volt.

A másik, 25 éve ezen a napon kértek tőlem két nevet... mondtam, Ildikó vagy Zoltán. Emlékszem a mondatra, "amire" elaludtam, az orvosomtól kérdezték, mit szólt a lánya a tortához, "mit szólt volna, a habot rákente a fejére!" Tegnap este míg  a köszöntő versen gondolkodtam, s nem találtam

a szavakat, eszembe jutott, volt egy tekintete, amikor a karom ba tették, évek óta hangot is kapott, s egyre szebben szól!

Isten éltessen Mókuska!

(Apám egy élőt ígért valamikor, de kettőt kaptam, az egyik Ildikó  (Mókuska), a lányunk, a másik Pimpi mókus, a mesekönyvemben!) 

Egyre többen köszönnek rám az utcán, a napi egy sétám során. Párom vevői "beazonosítanak"  Néha, ha időm vagy a pillanatnyi "álló képességem" engedi pár mondatot szívesen váltok. Kivételt képez mindenkor, ha valaki pletykálkodni akár velem, illetve később rólunk, de ez úgyis hamar kiderül.

Megint új gazdája van a pékség melletti sarokháznak, s lelkesen díjazom, hogy ismeri a seprés fogalmát, így elég csak

a tört járdára figyelni, de nincs esélyem elcsúszni a lehullott szilván. Pár mondatból egy élettörténet, a bácsi törzsgyökeres pataji, pár hónapja visszahúzta a szíve, nem érdekli a "gyütt-maradt" skatulya, örül neki, hogy a régi barátságos megmaradtak, a többi nem fontos. Örömmel fedeztem fel az utcafronti két ablakon a széles, fehér madaras ragasztott átlátszó csíkot. Kedves látvány

... na nem a Kánaán jött el, hanem a belső hangom javasolta, hogy most aztán kezdjem el kiírni, hátha könnyebb lesz, s ennek nincs mellékhatása. Előre bocsátom, nem kitalált történet, a kitálalást pedig próbálom lájtosra venni.

Szóval, úgy 40 évvel ezelőtt, két ember hozott egy életemre

szóló döntést, mikor is rámzárták az ajtót. Apám nem akart magával vinni, s a dédim lelkesen segédkezett. Az akkori rossz érzés csak kinőtte magát, évekig küszködtem tömegiszonnyal, legyen az egy bevásárlás vagy ami rosszabb, egy rendezvény. 

Valamennyire javult a helyzet, de idén az ötödik x meghozta a változást, olyan komoly feszültséggel járó pánikrohamok törnek rám, hogy szakemberhez kell fordulnom. Számonkérni már nincs értelme, csak bennem sorakoznak a fekete kérdőjelek. 

Ellentmondásba kerülök magammal, 

egyrészt nagyon szeretem a betűket, 

életforma, Isten adta, másrészt viszont

utálom, ha betűznek... 

Tisztelet a kivételnek, s előrebocsátom,

csak gondolkodtam kicsit, s távol álljon

tőlem, bárkit is megbántsak. 

7 évvel ezelőtt jártam újrakezdő angolra, 

és már akkor borzadva hallgattam, ahogy

a tanárunk és a tanulótárs taglalta, hogy

szerencsére az ő osztályukban kettő illetve

három H-s gyerek nincs. Azóta sajnos 

napi használatban van ez a kifejezés. 

Most láttam egy csodálatosan levezetett

óravázlatot, HH-s és HHH-s tanulók részére... 

akkor is elkeserítő, ha nevén nevezzük

a dolgokat, de így no comment... 

None of my business mondja az angol, 

még úgy tanultam anno, annyit tesz, 

semmi közöm hozzá, valóban nincs, vagy

mégis? 

Egymás után bújnak elő az apró növénykék

a műanyag dobozkában. Palántákat nevelgetek

a szobaablak párkányán. Lehet, hogy karácsony

rá még nem szüretelek, de érdekes foglalatosság.