Mamamaci40 blogja

Kitáruló ajtón túlról beköszön ő
a szívemet mindig rabló
kedvesen ravasz, csodálatos Tavasz.
A fák üde zöldje tekintetet maraszt,
s ha jól fülelek a lélegző alagútban
talán még a madárdalt is hallom.
Fogvatart a kép s a képzeletem,
Istennek hála hogy a csodát
újra és újra és újra s remélem
még sokáig átélhetem.

Akkor még állt a karácsonyfa, mögötte a szekrényen üldögél egy maci. Ha úgy nézem, alatta. A fal kék. S jött az ihlet.
Valami régi, a maci.
Valami új, a fa.
Valami kék, a szoba.
Valami ami nem az enyém., a házat még fizetjük.

7 éve itt Veletek, nincsenek véletlenek, itt a helyem. Hatalmas brumm mindenkinek!

Hihetetlen, pólyás-napos mosolya még itt ül, egy lelkembe égett tegnapon. Hűvös volt nagyon, olyan mint most, csak nekem volt minden csillogás,
félelmes értelem, ahogy kimondtam a két nevet, és kis idő múlva új élet érkezett,
hogy csodájával elindítson egy másik, nagy élet-kereket.


Holnap lesz húsz éve, időtornyot építettek a perc-pillanatok,
hoztak csupa újat, vagy feledtettek borút és teremtettek
lélek-nosztalgiát.


Emlékhegyek között andalog képzetem, amikor még nagy volt a kiságy,
s lassan szépen kitágult a világ, az első lépések, az első szavak,
és a hatalmas mosolyok, a büszkeség, az állandó boldog állapot.


Bölcsi, ovi, iskolák, hipp-hopp, és a tegnapelőttöt máris követi a holnapután,
már csak messziről tekintve követem élete útján, húsz gyertya a tortán,
és a meghatódott poéta lassan abbahagyja a sorokat, mert gyorsabban
repül vele sok gondolat, elvesztette a nem is volt rímeket, s nem is
kívánhat mást gyermekének, csak boldog életet!

Nekem nem kell se papír, se ceruza. Élő szavakkal rajzolok mosolyt beteg-fáradt lélekarcokra. Miközben a művész dolgozik, sok lezártnak hitt láda kitárul itt belül, új ajtók nyílnak régiek csukódnak, s egy élethossznyinak hitt betegség szépen lassan lépésről lépésre feledésbe merül. S most mesélek is, hihetetlen de igaz, évekig vitáztam magamban az eü fehér igazával, hittem, hogy nem csak a fásli a gyógyszer. Van valaki aki bebizonyította, és lankadatlan türelemmel rá is beszélt, hogy szedjem naponta rebegem neki hálás köszönetem, mert így még a gyógycipőt is könnyebben viselem. Csak erősödik ettől néha gyengülő életszeretetem.

Tegnap felszedtem a hagyományos három gesztenyét. Nem voltak éppen barátságosak, szúrkálódtak. Idén már akadt társuk is, igaz a potyautasok napok óta alusszák fiók-álmukat. Ők velem utaztak én pedig egybefonhattam végre egy régen elszakadt szálat. Úton hazafelé egyik nap mogyorót találtam a járdán. Hatalmas gondozatlan bokormama engedte útjukra gyerekeit. Dunaharasztin is volt mogyoróbokrunk, gondozva szép nagyra nőtt, tövénél őrizte a páfrányokat. Történt egyszer, akkor még évszaknyi volt a tél, jó hideggel, amikor megtréfált minket a természet. Akkor már napok óta reménytelenül küszködtem, bevetve a vegyipar összes csodáját, de a dugulás makacs volt. Aztán, egy este párom mondta, nem lehet tovább várni, ásni kell, bár a kanyargós út miatt nem egyszerű művelet. Hívott segítséget, és másnap megmutatta a tettest, a mogyoróbokor gyökere állta útját a víznek. Megnyugtató, itt még évekig csak bokorka lehet, és olyan helyen fog nőni, ahol nem zavarja a vizet.